Városlakóink és az ilyen alkalmakra erősítésre ideszólított vendégek egy maréknyi csoportja még nem emelkedik ugyan a nagyváradi mérce magasába, nem képes kiizzadni még olyan szógyöngyöket, mint a Háborúzók útja (Războieni), Szenátus utca (Sanatoriului), Bánat utca (Banatului) és annyi társa, de ahhoz már jó úton járunk, hogy ha az utcanév-változtatások ellen vicsorgókra hallgatnánk, akkor nálunk is a Jövő utcán kellene továbbra is a temető felé poroszkálnunk, mert valaha valamelyik infantilis nagyokos csak a fényességes szocialista jövőt látta, akkor is, ha az a temetőbe vezet.

Tulajdonképpen arról van szó, hogy polgártársaink egy része nem tudja vagy nem akarja érzékelni egy-egy nyelvi közösségen belül a szavakhoz tapadó negatív vagy pozitív tartalmakat és a kifejezések nyelvenként változó, sok esetben egymástól eltérő hangulatát. Maradjunk az utóbbinál. A sepsiszentgyörgyi Fáklya, Barátság, Testvériség utca és társai egy-egy szótári szócikk magányosságában semleges közszavak. Utcanévként viszont minden lépésünknél vagy a térképen való araszolgatás közben annak a kornak az ájerét hozzák, amelytől ’89 decemberében még azt hittük — és ma is hisszük —, hogy örökre megszabadulunk, akárcsak a Vörös Csillag, Bőség útja és ezer meg ezer társuk neveitől.

És vannak utcaneveink, amelyek az önmagában ártatlannak és ártalmatlannak tűnő Barátság vagy Testvériség utcákon túl súlyos és sajnálatos történelmi konfliktusokra utalnak. Ilyen a Horea, Cloşca, Crişan utcanév, amelynek hallatán az 1848—49-es Zalatna környéki vérengzések és mészárlások ,,ugranak" a magyarság emlékezetébe. Ezek a nevek azok számára, akik az ,,átkosban" a Ion Lăcrănjan és társai könyvein nevelkedtek, és a magyarok által lemészárolt 40 000 román paraszt meséit szívták magukba, a nemzeti dicsőség szimbólumnevei, nekünk pedig a Magyarigenbe és a környék falvaiba tanárként kinevezett hozzátartozónk helyszínre fuvarozásakor Sárd letérőjénél annak a több mint 700 ott lemészárolt, furkósbotokkal agyonvert gyermek, édesanya és öreg ember jut eszünkbe. Mit keressenek ezek a magyar lakosságot valóban provokáló, jelentéstartalmukban ennyire negatív töltetű nevek egy térben és időben? Az Attila utcanév visszaállítása nem csupán a név helyi hagyományába kapaszkodik, hanem abba a gazdag monda- és legendavilágba is, amely a magyar lakosság körében elevenen él, és az irodalomba, a művészetekbe menekülve átvészelte azokat az időket is, amikor az utcavégekről és a házszámok mellől ezeket lekapartatták. Réka királyné mondáját nem lehetett a népi emlékezetből kitörülni. És Attila egyébként, ha csak nem Ilie Ceauşescu történész-tábornok históriai látnokságára alapozunk, miszerint valakik már a kőkorszaktól kezdve itt éltek, akkor nem árthatott a maiaknak.

Az pedig, hogy Sepsiszentgyörgyön a legnagyobb magyar költő, Petőfi Sándor — aki konkrétan erről a városról és a székelységről akkora fennköltséggel és tisztelettel szólt — nevét utca ne viselje, miközben olyan tábornokok, akik esetleg végiglovagoltak a háború során ezen a vidéken, több kilométeres sugárútszerű utcanevekben őrződnek, az itt élő és őshonos magyar többség számára abszurditásnak tűnik. A tervezett utcanév-változtatások ugyanis, különösen ha singgel is mérjük ezeket, csak elmozdulnak a város és vidéke lakosságának aránya felé, de a realitásokat nem közelítik meg.

Mindenféle gorombáskodás és egymásra acsarkodás nélkül hallgassunk a józan észre, tartsuk tiszteletben az arányosságot, vegyük figyelembe egymás normális érzékenységét, és akkor érzelmekben és szellemileg is megőrizzük a város lakhatóságát. És akkor a Bánság utcából nem lesz Bánat utca, mint ahogyan ez Nagyváradon megesett, s a kisbetűs testvériség, barátság is visszakapja valós értelmét és tartalmát.