Barátaimat áltattam minap, nem bírom magamban éltetni a tudatot. Sepsiszentgyörgyön, mely ismét városommá leve, lakossági fórumot tartottak az utcanév-változtatással kapcsolatban. Jöjj velünk, ott a helyed, azt mondták mind a négyen. Pillanatok alatt, akár a haldoklóban, lejátszódott előttem mindaz, amit meg kellett élnem s meg is szenvednem a román nacionalizmus miatt annyi éven át. Hányszor vágták a képembe, hogy román kenyeret eszem! A Bolyai Tudományegyetem eltakarítása ’59-ben egyben azt is jelentette, hogy nem lakhatunk bentlakásban külön, csak a románokkal vegyesen. Ők pedig ezzel a kenyeres históriával sértettek — verekedtünk is bizony sokan a bozgor, hazátlan megnevezések miatt —, és hiába mondottuk, hogy a mieink talán nem kaszálnak, nem vetnek és aratnak otthon a földeken, ahol Trianonig románt csak akkor láttak, ha degenyeget árusítva járták a Székelyföldet...

Barátaimnak azt mondtam, dolgom van, mennem kell, nem tudok részt venni a lakossági fórumon, ahol a román nacionalisták ismét Romániával és a kenyerünk javával fenyegetőzni készülődnek, holott a kenyerünk és nemzeti önérzetünk javát ők tulajdonították el.

Éreztem abban a percben, hogy nem bírnám ki a sértéseket, omolnék is talán, égbe kiáltanék, esetleg sírnék és kirohannék — esetleg a képembe vágja valaki, hogy huszonkét évvel ezelőtt hűtlenül elhagytam az ősi dák földet, most ne szökdössem, fogjam be azt, amit ők pofának neveznek arcátlanul.

Megfutottam, úgy érzem. Bánom. Holott az igazság a mi oldalunkon, nem az övékén — de hagyjuk. Şagunának szobra, utcája van minden székelyföldi városban. Az a Şaguna ügyeskedte be a Kárpátokon át Erdélybe s Magyarországba 1849-ben a cári csapatokat, hogy vérbe fojthassák a Habsburgok kívánalmára a szabadságharcunkat.

Hol itt a mi kenyerünk? Rendre elették. A Székelyföld gazdaságilag elmaradt 1990 óta. Viszik az adónkat, krumplinkat, viszik el bé Romániába, és akkor mi magyar utcaneveket akarunk még.

A román nép talán az egyetlen Európában, amelynek a történelme is kölcsönből kerül könyvekbe, egyetlen nép, amelynek nem volt egyetlen forradalma sem. Nos, én azt az órát, melyben kioktatnak kenyérből s szabadságból, nem bírtam volna ki szó nélkül. Gyengének éreztem magam a hallgatáshoz akkor, s nem mentem a lakossági fórumra.

Féltem? Talán. Mert megkérdeztem volna izgága román Krisztusoktól, hogy a kedves nagypapa hol élt, mielőtt...?

Ion Iuga román költő itta a borunkat, ette a kenyerünket, itt vendégeskedett nálunk 1969 nyarán. 1983-ban Árapatakon avatták, avattatták velünk a Romulus Cioflec román írogató szobrát, akkor Iuga mondta: ,,Mi nem jöttünk, mi itt születtünk, nem úgy, mint a jövevények." Mármint mi. Ezt azért huszonkét évnyi távollét után nehezen viseltem volna el újból. Vissza kell szoknom, vissza kell butulnom...