A hetvenes évek
1975. szeptember 3-án neveznek ki a fizikalaboratóriumban a Reál-Humán Líceum nevet viselő iskola igazgatójává. Akkoriban ez nagyon gyorsan ment, nem sokat teketóriáztak. Tizenegykor bejelentik (a mai Apor Péter Mezőgazdasági Iskolaközpontban), hogy mint igazgatót leváltanak, és 12-kor már a volt iskolám — ahol 1957-ben érettségiztem — fizikalaboratóriumában a volt osztályfőnököm és volt tanáraim egy részének jelenlétében igazgatóvá neveznek ki. Nem volt idő akkor sem a búcsúztatásra, sem az ünnepélyes fogadtatásra. Ott maradtam kételyeimmel és szorongásaimmal. (...)
Nem állt szándékomban eget-földet rengető változásokat hozni, csak végezni akartam munkámat, ehhez kerestem kollégáim segítségét, együttműködését. Nem volt egyszerű a feladatom, hisz egy másik iskolától jöttem, nem ismertem mindenkit, jogosan voltak fenntartások velem szemben. Ami azonban igazgatóságom két időszakában történt (1975—1987 és 1990—2000), az eredmények, sikerek, töprengések, útkeresések, csalódások, balsikerek nem csak az enyémek. (...)
Csodálatos volt, ahogy a nehéz időkben kollégáim (és itt nem csak a tanítónőkre, tanárokra gondolok) mellém álltak, segítettek. Csak így volt lehetséges, hogy az oktatás színvonalát, a rendet, a fegyelmet, egy volt Katolikus Főgimnáziumhoz méltó szellemet még a legsötétebb időkben is meg tudjuk őrizni.
Igazgatói kinevezésem másnapján a titkárság és az igazgatói iroda közt lévő befalazott ajtót megnyittattam, jelezvén, hogy ez soha senki előtt nincs bezárva, mindenki számára mindenkor nyitva áll. Minden alkalmat ki kellett használnom, hogy az iskola volt diákjaként elnyerjem kollégáim bizalmát, hogy ez az én iskolám is, innen indultam, a sors ide hozott vissza, és amit teszek, azt nem a saját dicsőségemre, hanem az iskolám javára igyekszem tenni. Hogy ez nem mindig sikerült, az az én hibám volt, de a körülmények is mások voltak. Igyekeztem Otto von Bismarck kompromisszumról megfogalmazott szabálya szerint vezetni, ami szerint egy tortát úgy kell elosztani, hogy mindenki legyen meggyőződve, az ő tányérjában van a legnagyobb szelet.
A tanítás színvonalának, eredményességének megőrzése a legnagyobb kihívás volt számunkra. Mindez olyan körülmények közt, amikor egy 35—38 hétből álló tanévből 9—11 hetet a termelési gyakorlat foglalt el, de ott volt az őszi pityókaszedés, ami néha november végén fejeződött be, előfordult, hogy a törvényes három ,,évharmad" kettőre zsugorodott. Ezt különböző módon próbáltuk ,,áthidalni". A végzős osztályokat egy-egy időszakra tanáraikkal együtt itthon hagytuk, a napi létszámot a jelentésnél ,,kozmetikáztuk" (akkori kifejezés). A megyében elsőként bevezettük a termelési gyakorlat évharmadonkénti, összefüggő időszakokban való megszervezését, ami nemcsak szervezési előnyökkel járt, hanem újabb lehetőséget adott számunkra, hogy ezt még egy-két héttel megrövidítsük. Mivel évi óraszám szerint kaptuk a fizetést, mindenki tudta a kollégáim közül, hogy erre nem kapunk fizetést, mert ez a mesterek óraszáma, de ezt nyilvánosan soha nem tették szóvá, mindenki végezte a dolgát, pedig nem volt se 2 százalék, se 20 százalék, és ezért most utólag minden elismerésem az övék. (...)
Arcélváltások arcvesztés nélkül
Közben a történelem malma lassan őröl, a liszt számunkra nem a legjobb, sőt, egyre több a korpa benne. 1977-ben 3. számú Ipari Líceum leszünk, előbb a helyi szigetelőgyár, majd 1983-ban a Moineşti-i Kőolaj-kitermelő Ipari Központ, illetve annak gelencei vállalata ,,gondozásába" kerülünk, leválasztják az óvodát, az I—VIII. osztályt, egy épületben két iskolát hoznak létre. Profiljaink állandóan változnak, egyre nehezebb a diákokat a mi iskolánkba ,,csalogatni". Egyre többet kell Sepsiszentgyörgyön, Bukarestben ,,közbenjárni", hogy legalább egy magyar nyelvű matematika—fizika osztályt engedélyezzenek. Később már be kellett érnünk egy fél magyar nyelvű mechanika- vagy elektrotechnika-osztállyal is. (...)
Ha voltak is szinte reménytelen pillanatok, mindig sikerült továbblépnünk, vallván, hogy a városunkból, környező falvainkból ide jött vagy ide kényszerült magyar gyerekeknek tudásból, emberségből a lehető legtöbbet kell nyújtanunk. Hogy ez mennyire sikerült, bizonyítja az a tény, hogy a város, a környék mai sikeres vállalkozóinak, vezetőinek egy része ebben az időszakban volt az iskola diákja. (…) Folytattuk iskolánkban a kirándulások, gyalogtúrák hagyományát.
Diákjaink 1975-ben és 1978-ban az NDK-ban, 1976-ban Lengyelországban, 1979-ben Bulgáriában, majd Ukrajnában, Csehszlovákiában járnak. A Duna-delta, a Brăila melletti Corotişca, Costineşti, a Nagysándor és a Lakóca, Kommandó, a Szent Anna-tó kiemelt úti célok. Ezek a kirándulások nemcsak a látókör tágítását jelentették, kiváló alkalmak voltak a tanár-diák viszony elmélyítésére, egymás megismerésére, még akkor is, ha az iskolai szabályzat néhány előírását ez idő alatt felfüggesztettük, ennek ellenére ezekkel a diákokkal az iskolában semmi problémánk nem volt. A tanári szakszervezet, az ifjúsági szervezetek pénzéből hangszereket vásároltunk a zenekaroknak, székely ruhát a tánccsoportnak, 25 kerékpárt, 10 sátrat a kirándulni óhajtó diákjainknak.
Diákjaink lelkesen kapcsolódtak be a Kaláka-mozgalomba, amelynek célja felkutatni, megismerni, ápolni a népi hagyományokat, a népművészetet.
Nagy létszámú diák-tanár csoport utazik rendszeresen a helyszínekre, míg 1978-ban a Tordán sorra kerülő rendezvényen iskolánk csapata is részt vesz. Csodálatos volt részt venni, hazafelé közösen énekelni a tanult népdalokat, mesélni a különböző tájak népszokásairól... Akkoriban kerültek elő a régi receptek, akkor sütöttek diákjaink mézespogácsát, vitték magukkal városunk cégeinek behívó tábláit, Gábor Áron ágyújának kicsinyített mását, amit nem engedtek nyilvánosan átadni. Persze, ezt a mozgalmat is betiltotta a hatalom.
A közösség építése mellett az iskola szépítése, újabb laboratóriumok felszerelése (fizika, kémia, biológia, szaklaboratóriumok), a műhelyek kialakítása, berendezések beszerzése, az udvar rendezése, a sportpálya megépítése megannyi problémát jelentett. Már Dénes tanár úrnak, aki a mai parkokat kialakította, és állandóan bokrokat, fákat, virágokat ültettetett, soha nem állt elegendő lapát, ásó, gereblye, seprű a rendelkezésére.
1978-ban csupán a diákok, tanárok, mesterek munkájára támaszkodva nekiláttunk az udvar rendezésének. A szülőbizottság pénzén cementet vásároltunk, a szállítóvállalat Gelencéről kavicsot hozott, gyakorlat alatt a diákok bebetonozták a belső udvart, elkészült a kis park. Egy évre rá, miután több mint 1200 teherautó földet hoztak az akkor épülő szigetelőgyártól, alagcsöveztük, bekerítettük, gyepesítettük az udvaron lévő labdarúgópályát. Mindez nem lett volna lehetséges a város akkori vezetése, a helyi vállalatok segítsége nélkül. (...)
A nyolcvanas évek
1980-ban az akkori körülmények közt szokatlan nagy pompával ünnepeltük meg iskolánk fennállásának 300. évfordulóját. Lázasan készült rá tanár, diák. Mindenki végezte a maga dolgát, évkönyv készült. Meg kell itt említenem Ötvös Vera, Ötvös Gyula, Tempfli Mária, Kiss Lázár, Kiss Éva, Olasz Elena, Grecu Éva, Simó Erzsi kollégáim nevét, akik vállalták és megírták-szerkesztették, lefordították a monográfiát.
Ünnepi műsort kellett összeállítani (ami nem kis dolog volt akkoriban, amikor minden szót le kellett írni, ami majd a színpadon elhangzik), fel kellett kutatnunk, össze kellett gyűjtenünk iskolánk volt diákjait. Itt kell megemlítenem iskolánk egykori növendékének, Nagy Ferdinánd akkori első titkárnak a nevét, aki visszaköltöztette az iskolát a kantai eredeti épületébe, aki mindenben segített, az évkönyv kiadásában, a kellékek (kórusnak új ruha, szőnyegek a folyosóra, a kiadványok, emlékérmek költségei stb.) beszerzésében, az épület külső és belső festésében, a bejárati út aszfaltozásában, a betonjárda elkészítésében. Személyesen ellenőrzött mindent, nem bízott semmit másra.
Az ünnepi hangulat hamar elmúlt, egyre szorultabbá vált a helyzetünk. Felszólítottak, hogy az iskolánkban őrzött, volt Katolikus Főgimnázium könyvtárát adjuk át.
Az utasítást nem hajtottam végre. Háromszori, egyre keményebb hangú figyelmeztetés ellenére sem. Így a rendkívül értékes könyvállomány egyedül nálunk Erdélyben megmaradt, de az érdem nem csak az enyém. Voltak, akik velem együtt vállalták a felelősséget, de erről ma még nem lehet beszélni.
1986 júliusában egy iktatószám nélküli levelet kapott minden igazgató, amelyben közölte a fogalmazó, hogy a két nap múlva következő kicsengetési ünnepségen senki nem beszélhet magyar nyelven, még a diákok sem. Megbeszéltük ezt a dolgot néhai Stelian Grecu aligazgatóval és néhány kollégával, délután a városban találkoztunk mi, igazgatók. Közös megegyezés alapján mi magyarul beszéltünk, az aligazgatók románul, a diákok meg mindenki a maga anyanyelvén. Néhány nap elteltével megyénk egyik középiskolájának az igazgatója, aki ezt nem merte vagy nem akarta vállalni, ,,reklamált" a megyei tanfelügyelőségen. A vártnál sokkal ,,enyhébb" kritikában részesültünk, ezzel az ügy lezárult.
Pályamódosulások
1987 januárjában mindkettőnket leváltanak. Ezzel nem is volt semmi baj, de februárban egy ,,brigád" érkezik az iskolába, munkatervek, nevelőmunka, beírási napló stb., minden rossz. A legrosszabb az volt, hogy a ,,brigád" két magyar tagja buzgólkodott a legjobban, de ez már (gyógyíthatatlan?) magyar betegség.
Tanítottam, és azt nagyon szerettem. Osztályfőnök lehettem, kirándultunk a diákokkal. Közel lenni a diákhoz, megérteni a gondjaikat, egyeztetni a szándékokat, akkor nem lehet baj. Egyre sorvasztották a magyar anyanyelvű oktatást. 1989. november végén vagy december elején az összes magyar nyelvű tankönyvet le kellett adni a hulladékgyűjtő vállalatnak, hogy azokat 1990 januárjában az egyszerre feleslegessé vált könyvekkel visszavásároljuk.
1990. január 18-án mindkettőnket (Stelian Grecu igazgatóhelyettest és engem) most már demokratikus módon megválasztanak. (...)
Összehívtuk gyorsan a szülőket, és a tornateremben tartott gyűlésen elhatároztuk, hogy iskolánk oktatási nyelve a jövőben a magyar lesz, hogy felvesszük iskolaalapítónk, Nagy Mózes nevét. Ezt a döntést minden osztályfőnök kollégám a szülőkkel aláíratta, majd a lapokat megőrzésre letétbe helyeztük.
Érdekes módon az első reakció a megyeszékhelyről telefonon jött, hogy ne siessünk a dolgokkal. Meghallgattam, de eszem ágában sem volt gondolkodni rajta. Az iskolában akkor 27 román nemzetiségű diák tanult. Velük és szüleikkel szóba álltunk. Nem szüntettük meg rögtön a román tannyelvű osztályokat, nem küldtünk el, és nem is ment egyetlen diák sem. Olyan profilú osztályt választhattak, amilyent akartak. Évfolyamonként megalakult egy-egy román tannyelvű osztály azzal a kikötéssel, hogy az 1990—1991-es tanévben a IX. és a XI. osztályok oktatási nyelve magyar lesz. A Gábor Áron Szakközépiskola fölvállalta a román tannyelvű osztályokat, így a probléma békésen megoldódott.
Persze, ez csak helyi szinten, mert következett az ,,erőszakos elüldözés" gondja. Iskolánkból is elmentek azok, akiket kényszerrel helyeztek ide. Egyszerűen hazamentek, helyettük hazajöttek a román vidékekre helyezett magyar nemzetiségű kollégák. A román parlamenti vitában a Nagy Mózes két alkalommal is szerepelt...
Következett az elemi iskolával való egyesülés. Nem volt egyszerű a két, 1983-ban szétválasztott iskola egyesítése. Voltak, akik ellenezték, de ezért nem volt harag. Végül a gondok egy-két év elteltével megoldódtak.
