Mánya Zita, Gagyi Jóska s még sok más, hozzájuk hasonló nagyszerű jellem fogta kezem kedvenc Berde és Ferenczi Tanár Uraim óvó tekintete és meleg mosolya mellett. Anikó ,,néni" szavaló-színjátszó csapata s az egész gerjesztő és erjesztő miliő (megyei újság, színház, osztálytársak, barátok, régi jó szentgyörgyi kocsmák) vezetett egyértelműen mai énem akkori csírájához.
Megtevém így első lépéseimet az irodalom berkei felé is, s a nyári Szent Anna-tavi ,,műhelymunka" a magyar irodalmi olimpia ,,ormain" folytatódott ősszel, télen. Mint porzó szivacs, ittam magamba a rám zúduló új világ csodáit, szívtam el első cigimet Kolozsváron, és hörpöltem óvatosan első önálló korsó sörömet is a ,,nagyok" mellett. Megismételhetetlen évek, megfizethetetlen ajándékai a sorsnak, a Jóisten soha meg nem köszönhető kegyelme (melyről akkor még nem tudtam, hogy van).
Az egyik ilyen olimpián szomorú emlékű Szabédi László, önmagát elpusztító, gerinces magyar tanár-költő, író ember versének pár sora volt a mottója a feladatnak, melynek sorai így csengtek a Ceauşescu-terror színpadán: ,,Boldog vagyok kicsit, mert gondjaim kicsik." ,,Mert szép a világ, gyönyörű a világ, és nincsen hiba benne" — gondoltam rögtön mellé, elolvasván az idézetet. Először olyan suta-butának tűnt a gondolat, meg milyen vers is az ilyen? Akkor talán fel sem fogtam igazát, mélységét e gondolatnak. Mára megtanultuk sokan, nagyon sokan: óriási dolog, ha boldogok vagyunk kicsit, és örülünk a nap minden apró, üde percének, s ezt akkor tehetjük meg, ha gondjaink kicsik, vagy ha megtanuljuk őket — bármekkorák is — kicsiknek érezni. Mert hihetetlen terhet, keservet, kínt, bajt és örömet (!) elbír az ember, csak meg kell edzenie hozzá a lelkét, és ehhez találnia kell valami fogódzót, mely fogódzót számomra a hit jelentette.
Nos, az ilyetén múltbeli kóborlások után ugorjunk vissza a mába, és próbáljuk meg: át tudjuk tenni, plántálni a tanár úr sorait a mi világunkba? Hát szép ez a világ, boldogok tudunk lenni benne? A válaszunk egy kell hogy legyen. Igen. Keservesen, de igen. És ennek egyetlen módja a fentebb már említett recept, azaz meg kell találnunk lelki támaszunkat, ,,pszciho-karónk" segítségével — netán hitünkkel — a mindennapi, sokszor szürkének tűnő életünk bármely órájában azt a pici örömöt, jót, mely erőt ad a többi, sokszor nagy rossz, gonoszság, emberi elvetemültség elviselésére. Csak a belső tartás, a lelki derű, a harcedzett lélek segíthet ebben. És így is nehéz, nagyon nehéz sokszor. Fá barátom mondta múltkoriban, hogy olyan komoly vagyok, komorak az írásaim; van humorérzékem, találok replikákat sebtében, miért nem ilyeneket írok? És milyen igaza van, ráérzett a ,,múltamra", hisz ironikus, sokszor szarkasztikus, csipkelődő-évődő ,,stílusom" volt az, mely Berde Tanár Uramnak is feltűnt hajdanán. Mi lett, hová lett ez a vonás? Elveszett?
Nem, ez jellemvonás, ez megmarad. A világ, melyben élünk, tett ,,komollyá". Kedves Fá barátom! Meg fogom próbálni fellelni régi tollamat. S tudom, mi adhat ehhez erőt. Az, hogy naponta mondom majd: ,,Boldog vagyok kicsit, mert gondjaim kicsik, s fut a nagyja előlem." Mert az idézet így folytatódik. És el is fut a gondok nagyja előlünk, ha együtt kergetjük el őket. És okozóikat.
