Érdeklődéssel olvasom az utcanévadással kapcsolatos vitákat, és örömmel tapasztalom, hogy Sepsiszentgyörgyön is akadnak bátor emberek, akik merik javasolni az Andrei Şaguna utcanév átkeresztelését, bár e név a Váradi utcában álló román templom előtti tér megnevezéseként továbbra is megmarad.
Annak idején, amikor Andrei Şaguna nevét utcanévként javasolták, elképedve fogadtam a hírt. Változatlanul az a véleményem, hogy Andrei Şagunát Sepsiszentgyörgy városában nem szabad dicsőíteni, utcát, közteret elnevezni róla és szobrot állítani neki, mert az 1848―1849-es magyar szabadságharc idején olyan reakciós szerepet vállalt magára, amely már a nyílt provokáció határát súrolja, nem szolgálja a román―magyar együttélést.
Amikor egy öntudatos, saját történelmét és kultúráját ismerő székely ember szemébe ötlik az Andrei Şaguna utcanév, látja szobrát, akkor az jut eszébe, hogy Uramisten, még mindig másodrangú állampolgárok vagyunk? Még mindig megalázhatóak! Már nem volt elég ebből? Azt az érzést erősítik benne, hogy küzdenie kell a területi autonómiáért, a helyi önkormányzat kivívásáért, mert nincsenek tekintettel nemzeti érzéseire. E gondolat általános, mert annak ellenére, hogy kilencven évvel ezelőtt az itt élő magyarságot megfosztották ezeréves hazájától, valós történelmének ismeretétől, minden önmagát tisztelő székely tudja, hogy a negyvennyolcas magyar szabadságharc Európa leghaladóbb küzdelme volt. Ennek leverésére szövetkezett két reakciós birodalom, az osztrák és az orosz. E gigászi küzdelemből Háromszék népe is kivette részét, olyan önvédelmi harcot folytatott, amelyhez hasonlóra a világtörténelemben is alig akad példa.
Nos, itt jön be a képbe Andrei Şaguna, akinek köszönhetően a sepsiszéki székelyeknek, köztük a szentgyörgyieknek, 1849. február 3-án Háromszék határán soha nem látott ellenséggel, kozákokkal kellett megvívniuk. Vajon kinek köszönhették ezt? Az olvasó már sejtheti! Andrei Şagunának, a görögkeleti püspöknek, aki az orosz katonai beavatkozás értelmi szerzője és lebonyolítója volt. Ő már az 1848. december 28-i nagyszebeni gyűlésen felvetette a Moldvában és Havaselvén állomásozó cári csapatok behívásának gondolatát. A haladó román vezetők kezdetben elutasították az orosz katonai intervenciót, de Şagunának sikerült félrevezetnie őket. Tehát nem lehet a véletlen műve, hogy a szabadságharc leverése után, a megtorlások idején, amikor halomra ítélték halálra, börtönözték be a forradalmárokat, Erdélyben Franz Salmen szász comest és Andrei Şagunaortodox püspököt, valamint néhány román népfelkelőt kitüntettek. Az sem lehet véletlen, hogy 1849 áprilisában, amikor a magyar forradalmi kormány mindenkinek amnesztiát biztosított, Şaguna miért nem részesült abban. A válasz egyértelmű: 1849 tavaszán a győztes magyar forradalmi kormány nem bocsáthatta meg a hazaárulást, az idegen csapatok behívását Erdélybe.
A fentiek ismeretében érdemes feltenni a kérdést: az elmúlt másfél évtizedben hogyan kerültek magyar emberek abba a helyzetbe, hogy Sepsiszentgyörgyön, a 76,5 százalékban magyarlakta és magyar többségű városi tanácsban megszavazzák Şaguna szobrának felállítását? Mindezt az utcanévadó bizottság még megtetézte egy utcanévvel is. E szobor néhány száz méterre emelkedik attól a helytől, ahol 1848. november 28-án kimondták Háromszék önvédelmét. Şaguna szobra azokra a székelyekre néz le, akiknek elődei fegyvert készítettek, ágyút öntöttek akkor, amikor egész Erdély és Székelyföld nagyobb része osztrák katonai ellenőrzés, illetve az ellenforradalmi felkelők uralma alá került, és felvették a harcot, nagy véráldozattal megvédték Háromszék területét, az itt élő nép becsületét, mindazokét, akik hittek a szabadságban, az emberi méltóságban. A Gál Sándor vezette székely sereg kötelékében a Şaguna által behívott dzsidásokkal harcoló sepsiszentgyörgyiek 1849. február 3-án nem hitték volna el azt, hogy szűk másfél évszázad után szülővárosukban a magyar többségű városi tanács hozzájárulásával annak a személynek fognak szobrot állítani, aki miatt a kozákokkal életre-halálra kellett küzdeniük, és látniuk több társuk elvérzését, hősi halálát.
E sorok írójának az a véleménye, hogy Şaguna szobrának sepsiszentgyörgyi felállítását a kilencvenes évek derekán meg lehetett volna akadályozni. Aki azt állítja, hogy nem, az nem mond igazat. Akkoriban e sorok írója a megyei iskolai névadó bizottság tagjaként megtehette, hogy lelkiismeretének megfelelően járjon el, és szavazatával ne támogassa a mai Váradi József Általános Iskolának Şagunára való keresztelését. Tehát nem mindig a román (szélsőséges) nacionalistákon múlik egy város utcáinak, intézményeinek magyarellenes beállítottságú személyekről való elnevezése, szobrok állítása, hanem gyakran a magyar emberek felelőtlenségén, felkészületlenségén és hiányos történelmi ismeretein.
Félreértés ne legyen. Nem az zavar, hogy Sepsiszentgyörgyön román személyiségekről neveznek el utcát, állítanak szobrot. Egy Nicolae Bălcescu-mellszobor előtt leveszem a kalapomat, és tisztelettel nézek rá, nem sért, nem gerjeszt ellenérzést, mert tudom, olyan demokrata beállítottságú román értelmiségi volt, akinek munkássága tiszteletet ébreszt. Mert miért ne lehetne szobra, miért ne viselhetné egy utca a nevét egy olyan embernek, aki 1849-ben elborzadva látta, hogy az erdélyi románságot belehajszolták az osztrák reakció hálójába, és arról próbálta meggyőzni az erdélyi román vezetőket, hogy működjenek együtt a magyarokkal a muszka invázióval szemben.
Nos, a helyi román kisebbség vezetőinek meg kell érteniük, hogy tiszteletben tartjuk a Sepsiszentgyörgyre beköltözött ― egy-két generációs ― románság érzéseit, de nem fogadhatjuk el, hogy az őslakos székely lakosságot sértő személyekről utcákat nevezzenek el, és számukra szobrokat állítsanak. Minden józanul gondolkodó ember számára ― nemzetiségtől függetlenül ― természetesnek kell lennie, hogy egy székely városban Şagunáról nem neveznek el közteret, nem állítanak szobrot. Csak remélni merjük, hogy többé az általunk választott magyar tanácstagok nem fognak kispionírok módjára szavazni, hanem százszor is meggondolják, kinek engedélyeznek szobrot állítani, illetve kit illet meg utcanév.
