Most éppen a magyar állampolgárságról van ez megint így — tudatosan nem kettős állampolgárságot írok, nem ugyanaz!!! —, hogy hiába, hogy ott van immár tálcán, előttünk, csak kezünket kell nyújtani majd érte: nem, van egy réteg, akinek ez csupán a mindenkori borzalmak megtévesztő előjátéka.

Ha ezelőtt négy évvel valaki csak fölvetette az elszakított magyarság alanyi jogú állampolgárságát, az a nemzeti oldalon hős volt. Joggal. Ma, amikor ez valósággá válik, és meglesz: Likud-párti trójai faló, szemkiszúrás és Szodoma-Gomorra ugyanezen emberek szerint. Akik úgy vélik, hogy az a határon túli magyar, aki olyan, mint ők, aki életében maximum egyszer járt a határon túl, és könyvet is csak olyat olvasott, amit lehetőleg vitézi előnévvel írt valaki. (Mielőtt megköveznének: büszke vagyok rá, hogy nagyapám vitéz Antal György volt még...)

Nekem is megvan a magam baja a Fidesszel, szó se róla: nagyrészt emberi bajok ezek, ősrégi mondás, hogy ,,két dolog van a világon, / ami mindig biztos: / lapjára es’ a tehénszar, / s a politika piszkos".

Ez tény. De nemzeti ügyekről szólva, minden fenntartásom ellenére nem tudom elfelejteni, mit jelentett, mekkora hatása volt anno az egyébként pótcselekvésszerű státustörvénynek. Ezért például utólag is készséggel kinyilvánítom hálámat minden illetékesnek. Pedig ki sem váltottam a saját státusigazolványomat. Nem, erre nem nekem, hanem azoknak a százezreknek volt szüksége, akiknek akár a másodrangú magyarság is többet jelentett, mint az első osztályú román, tót vagy ukrán. Azoknak, akiknek az elvieken kívül is fontosabb volt a magyar állam oktatási támogatása, mint a pünkösdi turista vállveregetése: és ismét csak joggal.

És kevesen emlékeznek rá, mekkora elégtétel volt, amikor ezt a sokat szidott státustörvényt egy falatban nyomta le Orbán Viktor az akkor román és szlovák kormány torkán úgy, hogy ők még meg is köszönték ezt. Talán — mostanig! — az utolsó, büszkeséget adó gesztus volt. Így is lehet.

És most itt van az áhított, kért, követelt non plus ultra, a szavazati joggal is jár(hat)ó magyar állampolgárság. A szerbek már közölték, részükről a fáklyás menet. A románoknak megvan a maguk baja, éppen éhséglázadás előtt áll az ország, kisebb bajuk is nagyobb ennél. A tót szálkáról pedig majd kiderül, elroppantható fogpiszkáló: a szlovák külügyminiszter máris bejelentette, tárgyalnának róla.

Persze, tárgyalásról szó sincs, legfennebb felvilágosítás lehet, mint nagyon helyesen mondta Semjén, a konzultáció egy másik kormány és másik világ önfeladási szinonimája volt.

Ilyen egyszerű: önbizalom kell, határozottság, céltudatosság. Ebből értenek az utódállamok. Nemcsak beszélni róla kocsmában, internetes kommentekben: hanem megtenni.

A többit lehet ragozni, rágódni rajta, összeesküvés-elméleteket keresni: az eredmény számít.

És ha az én nemzeti érdekeim százszázalékosan megvalósulnak egyszer: ehhez még az ördög is jó szövetség lenne.

Legfennebb belőle is magyar lesz.