Szirénázó, város forgatagán átvágó mentőautó, piros egyenruhás, rohanó asszisztensek, defibrilátor, szívizomba adott injekció, mesterséges légzés, műtőasztal, életekért harcoló sebészek — az elmúlt esztendők folytatásos filmjeinek köszönhetően ez a kép alakult ki bennünk a mentősökről.
Erdővidéken nem éppen így fest az ábra, hiszen kevesebb az ember, gyengébbek a munkakörülmények, és — hála Istennek — kevesebb az elvégzendő feladat is. A baróti valóság csak egy esetben egyezik a hollywoodi filmipar által képernyőre vittekkel: az alkalmazottak lelkes hozzáállásában. Ezen még az sem tudott változtatni, hogy a kormány legújabban fizetésük csökkentésével riogatja, vagy hogy az enyészethez igencsak közelálló épületben kell feladataikat ellátniuk. A mentőállomáson dolgozók mindennapjairól dr. Dienes Judittal, László Rezuca és Buksa Ágnes asszisztenssel, Oláh Botond és Csog Emil gépkocsivezetővel beszélgettünk.
Kevesen ismerik a 112-es hívószámot
A baróti állomáshoz tartozó huszonegy településről (Erdővidéken kívül Zalánpatakot és az Orbán Balázs-barlang környékét is kiszolgálják) érkező hívások statisztikáját szemlézzük: tavaly 1817, idén már 594 esetben kellett valamilyen ügyben közbelépniük. Az adatok nekem, a beavatatlannak, első látásra magasnak tűnnek, de mint kiderül, köztük elég sok az apróbb teendő. Nem megy ritkaságszámba például, hogy a fiatal, tapasztalatlan szülők akkor is őket tárcsázzák, ha gyermekük lázas, vagy egyszerű hasmenése van... A komolyabb esetek zömét a szív- és érrendszeri megbetegedések, az agyvérzés és a szülés teszi ki, de kiemelhető gyakoriságú a fizikai erőszakból származó sérülés is. Az ilyen jellegű hívások leginkább hét végén futnak be, s az elkövetők és/vagy a tettlegességet elszenvedők általában ittasak. ,,Sajnos, nem számítanak ritkaságnak a családon belüli erőszakos cselekedetek, mint az sem, hogy az elkövetők fiatalok. Körükben egyre inkább népszerű az italozás, ami súlyos balesetekhez is vezetett már" — mondotta a mentőállomás egyik legrégebbi alkalmazottja, a közel huszonöt esztendeje ott dolgozó Buksa Ágnes.
Munkájukat nehezíti, hogy kevesen ismerik a 112-es egységes hívószámot, ezért a segítségre váróhoz csak több perc késéssel tudnak elindulni. Márpedig ott, ahol az idő életet jelent, igencsak fontosak a szekundumok. ,,Ha valaki a kórház kapusszobáját hívja, akkor még nem mehetünk ki, hivatalosan nem riaszthat, helyette kötelezően azt kell javasolnia, hogy az országos egységes hívószámon jelentsék az igényt. Igen ám, de mivel körzetünkben meglehetősen sok település Hargita vagy Brassó megyével határos, ezért a hívások zöme hozzájuk fut be, így nekik kell kapcsolniuk Sepsiszentgyörgyöt, onnan szólnak nekünk. Ez esetenként öt-hat percet is igénybe vehet. Ha távolabbra kell mennünk, az elpazarolt idő egy részét az autók gyorsasága révén sikerül behoznunk, de ha csak néhány kilométerre, akkor nem. Ez a késlekedés nemcsak sikerélményeinkből rabol el, hanem a közösség megítélésének szempontjából is sokat számít. Ez érthető is, hiszen a beteggel együtt várakozók számára minden perc óráknak tűnik" — avatott be mindennapjaik részleteibe Oláh Botond.
Doktornő érkezett
A mentőállomás életében jelentős előrelépést jelentett, hogy tavaly július elsejétől — történelme során először — dr. Dienes Judit személyében szakorvost kapott. A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen 2003-ban végzett doktornő négy év szakosodást követően a Maros megyei Mezőmadarason dolgozott családorvosként, Barótra pedig magánéletének alakulása hozta. Hogy a rendelők viszonylagos nyugalmát a kiszámíthatatlansággal járó mentőséletre cserélte, nem bánja, hiszen így nap mint nap hasznosnak érezheti magát — vallja. Hogy Erdővidéknek emberéletben mérhető hasznot hajt, nem vitás, hiszen orvosként olyan felhatalmazása van, ami az asszisztenseknek — bármilyen jól felkészültek is legyenek — nem adatik meg: a helyszínen dönthet az összetett kezelés alkalmazása és a gyógyszeres kezelés mellett is.
Azt mondja, a szakmai fejlődésen kívül az esik igazán jól, ha a szívrohamot szenvedettet néhány hét múlva az utcán, vagy a szülésre bevitt anyát gyermekkocsit tolva látja viszont. ,,Nagyon jó közösség fogadott, könnyű volt beilleszkednem, úgy érzem, az eltelt rövid idő ellenére nemcsak elfogadtak, hanem meg is szerettek" — mondja a fiatal orvosnő.
Szakmailag jól felkészült tagjai vannak a baróti mentőállomásnak: a hét asszisztens és nyolc gépkocsivezető alapos tapasztalattal rendelkezik, legtöbbje már évtizedek óta menti az erdővidékiek életét, ráadásul a szakmai felkészítőkön is rendszeresen részt vesznek. A nővérek a marosvásárhelyi ambulancia által szervezett képzésekre járnak, a sofőrök pedig mentősök különleges tanfolyamait végezték el. A műszaki felszereltséget nézve is érzékelhető némi előrelépés. A megye legrégebbi mentőautóját Barótról elvitték, helyébe egy alig néhány esztendős, korszerűbben felszerelt gépjárművet hoztak. László Rezuca szintén a nyolcvanas esztendők közepétől dolgozik, van összehasonlítási alapja, mire emlékeznie: ,,Amikor 1986-ban Barótra kerültem, olyan autóval jártuk a vidéket, hogy a perfúziót csak akkor tudtuk használni, ha az ablakon ki- és felfelé nyújtva mentünk. Ehhez képest a régi autónk is maga volt a csoda, a mostaniról pedig nem is beszélve. Nemrég egy olyan defibrilátort is kaptunk, amelyikkel a beteg adatait már a kórházba érkezésünk előtt megkaphatják a kollégák."
Omladozik a székhely
A baróti mentőállomás leggyengébb láncszemének a székhely tekinthető. A beomlás határán álló falai és a garázsok gyatra kinézete már messziről magára vonja az ember tekintetét. Belépve is csak valamivel jobb a helyzet. A kicsi szobák tiszták és rendezettek, de a kóros szegénység nyoma könnyen tetten érhető: az ablak környékén jócskán megrepedt a fal, s hogy a vakolat ne hulljon, ragtapasszal próbálták ,,orvosolni"...
A baróti képviselő-testületnél tavaly nyáron került terítékre a mentőállomás épületének helyzete. Elhangzott, hogy a kezdetleges körülmények megviselik az alkalmazottakat, hiányoznak a higiénia legalapvetőbb feltételei (szolgálat után még az sincs, hol letusoljanak), a nyílászárók elavultak, hogy meleg legyen, folyamatosan tüzelni kell, a garázsokból hiányzik a fűtés, így a kemény téli napokon a mentőautók elindítása is gondot okozhat. A tanács elvi beleegyezését adta a megfáradt épület lebontásához és új ingatlan építéséhez pályázati pénzekből.
A megyei mentőállomás igazgatójánál, dr. Tiberiu Postoacănál arról érdeklődtünk, az eltelt bő fél év alatt történt-e előrelépés az ügyben. Mint mondotta, a megbeszélés óta eltelt időszakban semmi érdemleges nem történt: bár mindenki tudja, hogy a helyzet tarthatatlan, pénz mégsem került. ,,Év elején úgy nézett ki, hogy egyetlen lejt sem kapunk ingatlanjaink felújítására. Tamás Sándor megyeitanács-elnök közbenjárására volt szükség, hogy a sepsiszentgyörgyi és kovásznai kirendeltségeink karbantartására valamicske pénz érkezzék. Én abban reménykedem, hogy legkésőbb a következő évben Barót számára is sikerül az anyagiakat előteremteni, s alapjaiból újjáépítjük a székhelyet."
