Jó emlékét elsősorban a vezetése alatt a pusztulástól és az enyészettől megmentett műemlék és műemlék jellegű épületek őrzik, meg azok az új kulturális létesítmények és intézmények, amelyekhez az ő teremtő ujja hozzáért.

Ha nincs Orbán Árpád, nem bizonyos, hogy a mai helyreállított formájában létezne az alsócsernátoni Damokos-kúria, hogy léteznének az európai hírű csernátoni tájmúzeum melléképületei, a szálláshelyek, műhelyek, kiállítótermek és gépszínek. Az sem bizonyos, hogy nélküle lehetne felújított zágoni Mikes—Szentkereszty-udvarház és főleg a romos állapotából újjávarázsolt zágoni ,,kultúrgabonás", létezne-e vajon, ha a legnagyobb kockázatvállalással nem erőszakolja ki a város első embereként a pazar díszítésű házasságkötő termet Sepsiszentgyörgyön, ami miatt nem kevés számú ellenségei évekig vegzálták.

Tudta, hogy vezető embernek több és élesebb kritikákat kell elviselnie, mint a közembereknek. Keménykezű, kockázatvállaló férfi volt. Ennek jellemző esete az, amikor szülőfalujában, Háromszék egykori mezővárosában, Bereckben nagy beruházással a kultúrház építésébe kezdett, és nemcsak hivatalbeli felettesei, hanem még falusfelei közül is többen kikezdték grandomániásnak minősített vállalkozásáért.

Orbán Árpád kitörülhetetlenül beépítette magát politikai, gazdasági közéletünkbe is. 1989. december 22-én, amikor a várost és az egész megyét, a háromszéki forradalmi változásokat veszélyeztető anarchia tombolni kezdett, amikor a nem közülünk valók hatalmi térnyerésükkel a mi kiszorításunkra felesküdtek, szóval, amikor erőskezű, tapasztalt megyei vezetőre volt szükség, aki jártas a román főváros politikai dzsungelében, akkor a véleményformáló sepsiszentgyörgyi és háromszéki értelmiségieknek az ő neve tolult a nyelvére. Lett is ebből elég galiba, a frontális támadások sorozatát kellett kibírnia, mert többen csak a pártapparátusban betöltött funkcióit ismerték, de azt kevésbé, hogy ezeket a funkciókereteket az átkos korszak legkegyetlenebb időszakában nemcsak kihasználta, de nem egy esetben önveszélyesen a közösség javára túl is lépte. Amikor erre lehetősége adódott, magyar kulturális intézményeket létesített, Háromszék Táncegyüttest, Sepsiszentgyörgyre kihelyezett egyetemi tagozatot.

Most, 75 év után úgy tér haza szülőfalujába, Bereckbe az egykori asztalosinas, a későbbi országos és megyei vezető ember, hogy az őt utolsó útjára kísérők sokaságára testálja azt az irdatlan mennyiségű tennivalót, amely ön- és közösségépítő munkánkban elodázhatatlan és elkerülhetetlen.

Emléke erre ösztönözzön, nyugodalma legyen csendes.