Bérmálás Háromszéken
Nemrégiben, a magyar országgyűlés alakuló ülésének zárómozzanatában a Himnusz után egyszer csak az ajkakról, gépi rásegítés nélkül, felhangzott a székely himnusz. A szocialista Nyakó István utónyilatkozata szerint azért vonult ki a teremből, hogy őket a Jobbik ne énekeltesse. Gyurcsány Ferenc bukott és bukogató pártpotentát lógó orral, félreszegett fejjel oldalgott ki a haza bölcsei közül, és párttársainak némely csoportjai zavartan követték.
Aztán sorra jelentek meg a magyar lapokban a Dessewffy Tiboréhoz hasonlatos szájtartású cikkek, miszerint a székely himnusz egy közepes értékű műdal.
A lemez régi, a tű már karcolva szántja, és a himnuszellenes szavak recsegnek.
Már csak azért is, mert a székely himnusz — főleg a sokféle tiltás, a gúnyos fanyalgás, a lejáratási kísérletek évtizedei után — a magyar és székelymagyar identitást keresők ellenálló és tiltakozó énekévé, indulójává vált. És nemcsak az erdélyiek körében, hanem mára az elszakított nemzetrészeket is szellemileg egyesítő háttérhangokkal és érzelmi kísérettel az ezután anyaországként viselkedő kis-magyarországiak körében is kitéphetetlen gyökeret eresztett. Pontosan a Gyurcsányék félreszegett feje és szíve miatt.
Nem tetszett nekik a magyar trikolór, a piros-fehér-zöld szín sem. Sok évtizedes ténykedésük, rosszalló fejfélreszegéseik következménye, hogy ma a magyar nemzeti ünnepeken egy tizen-valahány ezres Kézdivásárhelyen több a piros-fehér-zöld zászló, mint Nagy-Budapesten baloldali és balliberális vonzódásúak körében.
Változni fog ez is. Ennek előrejelzése, hogy a mostani magyar parlamenti választások második nekifutásában már a szocialisták is majdnem-majdnem ezekbe a színekbe bugyolálták magukat. Főleg a zöld szín borította be az azelőtt vöröslő falragaszokat és óriásplakátokat.
A (nem) magyar világpolgárság évtizedekkel ezelőtt azzal tombolta és viselte ki magát, hogy a magyar nemzeti jelképeket gúnyolta, ütötte, vágta. Szent Korona, Szent Jobb — ugye, ne ismételjem meg azt a sok szennyet és mocskot, amit ezekre a magyar ereklyékre kentek mi más, mint ,,A múltat végképp eltörüljük..." jegyében. Aztán Wass Albertre, gróf Teleki Pálra járt rá a szocialista-balliberális rúd. És végül már nemcsak a székely himnuszra húzták ki a cinkust, hanem a székelyekre, a határokon kívül rekedt magyarokra is. Nemcsak most, az Úr 2004. esztendejében is félreszegték a fejüket, amikor megpróbáltak kirekeszteni bennünket a magyarságból, ami formailag sikerült is. Valójában félresikerült, mert nemcsak az Őszödi Beszédnek — így, nagy kezdőbetűkkel írva, mint a Halotti Beszédet —, szóval nemcsak annak a szómocsokáradatnak a következménye, hogy most félreszegett fejjel kell a székely himnusz elől kioldalogni.
Egyszer egy kulturális küldöttség vezetőjeként néhányadmagammal megtekinthettük a Kárpátok Géniusza által ,,magáévá tett" Curtea de Argeş-i borpincéket. A borkóstolás hajnalba nyúlt és éneklésbe torkollott. Azt mondja egyszer a jó hangú vendéglátónk, hogy ezek a magyar testvérek itt csak hallgatnak. És mi meg sem kérdezzük őket, hogy nincs-e valami nótájuk?
— Fiúk — mondom magyar barátaimnak —, ilyen alkalmunk sohasem lesz, énekeljük el nekik a székely himnuszt. És rázendítettünk. Miután befejeztük, felpattan a kolozsvári származású román-zsidó férfi, és nagy hahota kíséretében rázendít arra a népdalra, hogy a ,,Sárga lábú mindenit az anyádnak..."
Kérdezik a többiek, hogy miért nevetünk könnyeinket törülgetve.
Magyarázom, hogy miről van szó. Elénekeltük a székely himnuszt. Fújjuk el a magyar himnuszt is?
— Nektek himnuszból is kettő van? — kérdezi az előénekes.
— Kettő, bizony...
És velünk együtt tanulták a székely himnusz dallamát. Kivilágos-kivirradtig.
Ma már a templomi rendezvényeket is rendszerint a két himnusz eléneklésével zárjuk.
Ha már nekünk kettőt adott az Istenünk.
És a templomokból sem vonul ki senki félreszegett fejjel és búsan lógó orral.
