Gazda József könyvét úgy is olvashatom, akár egy családregényt. Amit ő mélyen megszenvedve kévébe kötött, mindannyiunk bőrét égeti.
Az ember beleőszül, amikor kútfőinek vallomásait olvassa erről a majdnem évszázadnyi időről, amely nemcsak az egyéni sorsokat törte kerékbe, de egy valamikori ép, egészséges, rendtartó, felemelt fővel járó közösség homlokát is lecsüggesztette. Az egyéni szenvedéseknél is tragikusabb a székelységnek mint közösségnek a vesszőfutása a világtörténelem „leggyalázatosabb" századában.
A magyarság megmaradása ezer éven át a szláv-germán-latin tenger közepén maga volt a csoda. Mintha Gabriel García Márquez Macondójának százéves magánya kelt volna életre e tájon, szemfényvesztőkkel, őrült álmokat kergetőkkel… Csak Gazda József hősei tudnák elmondani, még hány ezernyi önemésztő belső baj tetézi ezt a kívülről ránk uszított, majdnem évszázadnyi magányt. Erre az emlékezetkieséses tájra, erre a kishazára sokszor próbálták kiírni, hogy „Nincs Isten". És ez nem ment. Ez az egy nem.
Ez lehet egyetlen vigaszunk és reménységünk. Ő szól hozzánk az égő csipkebokorból:
„Vagyok, aki vagyok!"
S a csipkebokor tovább lángol, nem pusztul el, nem hull hamvaiba. Mert örökkévaló. Mert „Van Isten!" „Emeld fel hát fejed, büszke nép!"