Most újból látom s tán írhatom is, amint kitotyog Clemenceau a maga Kelet-Közép-Európa-szürke fürdőszobájából, mert valami zajt hall odakintről — csak nem a magyarok megint?! Törli löttyedt hasát végig a kétszobás lakáson, szárad vén pofáján az ősz szőrzet a hidegben, megnyugszik, csak a postás rázza a kaput.
Százszor megmondtam neki, az entente, zsörtöl, a Masarik, dühöng, a Beneš leveleit, a fene ott enné meg gondjaikat a magyarjaikkal együtt, vigyék az irodámba, de nem s nem!
Sürgönyöztet Kohn Kun Bélának, ürítse ki a Felvidéket, mert megkapják a szovjet-magyarok a Tiszántúlt a románoktól, de nem...
Rendet kell tenni Európában, s a rend az, ami nekik jó.
Már hallom, amint megfordul koszlott Pantheonjában Clemenceau, aki a büntető atyaistent játszotta azzal, hogy fekete keretes körme szakadtáig harcolt Magyarország szétosztásáért, jusson mindenkinek, esetleg maradhat is valamennyi, ott rohadjanak meg a Hortobágyukon: hallom, ahogy az oszmán iszlám mohamedán pap fölüvölt Mohamedig az Eiffel-torony tetején, mondja napi háromszor bele az új, rendbe tett Európa becsesebb felén a maga imáját Párizs jelképének legtetején, miközben a művelt Nyugat hasmánt könyörög békességért, egyetértésért és egyenlőségért.
Trianon kertjében szőnyegeken imáznak június 4-én is az egyenlők, akiket Franciaországnak, az Uniónak el kell ám tartania, hiszen a nemzetállamok összeromolva. És Clemenceau magára csukja svábbogaras házának ajtajait, ne hallja az ILL ALLAH dicsőítő üvöltéseit naponta háromszor, ötször.
Wilson elnök nyugodt, ő megtartotta azt a mértéket, amit szükségesnek látott nyugodt lelkiismeretű álmaihoz. Maradt hát a legpogányabb trianoni ámen a döntésre: ha volt egyáltalán, hát ne legyen az Istennek több magyarja; ne több, mint amennyit a Nagy Béke eltűr, ha undorodva is a mi ázsiai fajtánktól.
Na de az ázsiai ima ott zeng Párizs fölött, szinte idehallatszik a romániai Székelyföldig, és Afrika tömegei, fél India tartja munkátlan markok millióit ingyen szabadságért, kenyérért.
