Nem a mai politikai határokat kell szétbontani, hanem a két békedöntés (az 1920. június 4-i trianoni és az 1947. február 10-i párizsi) jogtalanságát kell orvosolni.
Mivel ezeket diktátummal hozták, az utódállamokat nemzetközi szinten kell arra kötelezni, hogy a Magyarországtól Trianonban elvett területek megtartása fejében az uralmuk alá juttatott magyar nemzetrészek számára kollektív jogokat, területi, kulturális és helyi önkormányzatot biztosítsanak, olyant, amely lehetővé teszi az őshonos magyar közösségek fennmaradását ősei földjén.
A tömbben élő székelység Székelyföld területi autonómiájánál kisebb önrendelkezéssel nem érheti be, mert 1876-ig különálló jogrendszerrel, közigazgatással rendelkezett. Mivel az Európai Unióban a hazához való jog csak népet illet meg, ezért ki kell mondani azt a történelmi tényt, hogy a székely külön nép. Az elmúlt kilencven évben a román politikai hatalom gyakran megpróbálta a székelységet a magyartól különálló népcsoportnak bemutatni, igaz, nem azzal a céllal, hogy jogait kiterjessze, ellenkezőleg, mert így szerette volna elérni, hogy a népszámlálási adatokban kisebb lélekszámú magyar szerepeljen. E törekvés ellenhatásaként hangsúlyozta a székelység magyarsághoz való tartozását. Ez természetesen részben igaz is, mert a hosszú történelmi együttélés eredményeképp a székelység nyelve, kultúrája magyar, de más a származása, más a lelki alkata, nagyobb a szülőföldhöz és a szabadsághoz való ragaszkodása, más volt a társadalmi berendezkedése. E katonailag szervezett nép a magyarokhoz való csatlakozás pillanatától, tehát már a honfoglalás előtti korban határvédő feladatot töltött be, amelynek fejében elismerték különállását, biztosították számára a saját közigazgatást, ősi törvényei, hagyományai megtartását.
A különleges székely jogállásra csak egy példát említek: amíg a magyar főnemest felségárulás esetén nemcsak lefejezték, hanem a birtokát is elkobozták, addig a magyar király még a legegyszerűbb székelytől sem vehette el a birtokát, ha az felségárulás miatt fejét el is vesztette. A székely birtoka a családjára maradt, annak hiányában a rokonság örökölte. A példákat sorolni lehetne... Igaz, hogy az említett szabadságjogok ellenében, amikor a magyar királyságot, később az erdélyi magyar fejedelemséget nagy veszély fenyegette, a székelység vérrel adózott, fegyverrel védte a Kárpátok vonalát, a magyar állam keleti határait. Ha a történelem kereke úgy hozta, mint például 1848 őszén, akkor Háromszék székely népe egymaga (is) képes volt sikerrel felvenni a harcot az idegen betolakodók ellen. Hasonlóképp jártak el 1918 végén is, amikor rádöbbentek arra, hogy Erdélyt nincs, ki megvédje. Az önrendelkezés jogára hivatkozva kiáltották ki a Székely Köztársaságot, szervezték meg a Székely Hadosztályt, és próbálták megvédeni Erdélyt a többszörös katonai túlerővel szemben.
Ha a székelység területi autonómiához való jogát Románia keretében nem ismerik el, akkor kénytelen lesz élni az önálló nép státusával, amelyet a nemzetközi jog tételesen kimond: „minden népnek joga van az önrendelkezésre. E jog értelmében a népek szabadon határozzák meg politikai rendszerüket, és szabadon biztosítják gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődésüket!"
Az erdélyi magyar autonómiáról Rozsnyai Sándor sepsiszentgyörgyi jogász, a Kovászna megyei ügyvédi kamara dékánhelyettese úgy véli, hogy azt a román állam alkotmánya sem tiltja, mert az alaptörvény 20. szakasza rendelkezik a nemzetközi szerződések kötelező érvényéről: ,,(2) A Románia által az alapvető emberi jogokra vonatkozóan részes félként aláírt paktumok és szerződések és a belső törvények közötti eltérések fennállása esetén a nemzetközi szabályozásokat kell elsőbbségben részesíteni azon eset kivételével, amikor az alkotmány vagy a belső törvények kedvezőbb rendelkezéseket tartalmaznak." Rozsnyainak mint jogász szakembernek az a véleménye, hogy amennyiben Erdélynek Romániához való csatolását érvényesnek tekintjük, úgy az 1918. december elsején hozott gyulafehérvári határozatok ― ,,teljes nemzeti szabadság az együtt lakó népek számára. Mindenik népnek joga van a maga neveléséhez és kormányzásához saját anyanyelvén, saját közigazgatással, saját kebeléből választott egyének által" ― egyfelől törvénynek tekintendők, másfelől nemzetközi jogi jelentőséggel is bírnak. (Háromszék, 5990. sz.)
1920. június 4-e mindaddig gyásznap marad, amíg saját szülőföldünkön megtűrtek vagyunk. Sajnos, Románia többségi népe még kilencven év után sem tudja elfogadni azt a gondolatot, hogy Erdély földjén a román és a magyar egyenlő jogú nemzeti közösségként élhet együtt. Ne feledjük, hogy a magyarság részéről már a trianoni diktátum utáni évben, 1921-ben elhangzott a békés együttélés javaslata, amely ma is aktuális. Kós Károly Kiáltó szó röpiratából idézem: „Erdély, Bánság, Körösvidék és Máramaros magyarságához! Nem szabad elfelejteni, hogy mi nem az egységes magyarságból elszakított egyszerű lélekszám vagyunk, de külön históriai egység ezer esztendő óta, saját, külön erdélyi öntudattal, önálló kultúrával, önérzettel (…). Nyíltan és bátran kiáltom a velünk megnagyobbodott Romániának: mi, magyar fajú, magyar hitű és magyar nyelvű polgárai Romániának nemzeti autonómiát akarunk, aminek birtokában bennünk Nagy-Románia megbízható polgárokat fog nyerni."
