Lehet elmélkedni arról, hogyan járatta le magát a szakszervezeti mozgalom, miért vált erőtlenné felhívásuk, és sírdogálni az elillant, talán sohasem volt szolidaritáson. Tény, a nagy dérrel-dúrral beharangozott sztrájk félszárnyúra sikeredett, első napja is várakozás alatt maradt, s ezt követően egyre inkább kifulladni látszik, mind többen és többen térnek vissza keserűen, megalázottan munkahelyükre.

A félsikernek, kudarcnak számos oka van. Jól működött a kormány megosztó, lefizető politikája, s eredményes volt a még kevesebb pénzzel riogatás. Nagyon sokan mérlegeltek, a néhány nap veszteség, az eljövendő elbocsátási lista élére kerülés nyomós érvnek bizonyult. A legmeghatározóbb indok azonban talán mégis az alternatíva teljes hiánya.

Mára mindenki számára egyértelművé vált: sikerült oly mértékben elbaltázni, tönkretenni Románia gazdaságát, hogy valamilyen megoldás mindenképpen szükséges. Ha nem a béreket, fizetéseket csökkentik, akkor adókat kell emelni, más, esetleg progresszív adózási rendszert bevezetni, ritkítani az igencsak felduzzasztott köztisztviselői, intézményi aktatologató réteget. Az elmúlt hetekben rengeteg ötlet, megoldási javaslat hangzott el, a szakemberek, politikusok hitük, meglátásuk szerint magasztaltak vagy döngöltek földbe egy-egy elképzelést. Ember legyen a talpán, aki el tud igazodni az összevisszaságban, már rég nem az érvek és ellenérvek döntőek, sokkal inkább az érzelmi alapú szimpátiák, a személyes érintettség.

Az egyszerű halandó tehát csak annyit lát, hogy baj van, és megoldás kell, az áldozathozatalt kisebb-nagyobb mértékben tőle várják. Több rossz közül kellene választania, és egyik hiteltelen politikust másikra cserélnie.

Lesz még néhány tüntetés, utcai tiltakozás, minden bizonnyal élőláncot is vonnak a parlament köré, aztán szép lassan lecseng a szakszervezeti megmozdulás. Az emberek pedig leszámolhatnak még egy illúzióval, az összefogásuk erejébe vetett hittel, és maradnak a megnyirbált bérükkel, kisebb nyugdíjukkal.