Miután az államfő már korábban is ismertette álláspontját ez ügyben, gyakorlatilag a törvényhozó testület maradt a drasztikus lefaragások által érintett rétegek, a közalkalmazottak, a nyugdíjasok, a kismamák, a munkanélküliek egyetlen reményforrása. Az a parlament, amelynek megítélése olyannyira megromlott az elmúlt években, hogy az államfő például három évvel korábban — a menesztéséről szóló népszavazáskor, amikor szinte minden parlamenti párt szövetkezett ellene — egymagában aratott diadalt fölötte, és amelynek „felét" fölöslegesnek tartja a lakosság, mint az a legutóbbi, államfőválasztással egy időben tartott referendumkor kiderült, hiszen a választópolgárok elsöprő többsége egykamarás, legtöbb hármszáz fős testület mellett foglalt állást. Fontos, felelősségteljes feladat hárul tehát a honatyákra, a bizalmatlansági indítványról szóló szavazás egyben a demokrácia alapintézményének számító törvényhozásba vetett, válság idején különösen fontos bizalom újjáteremtésére kínál lehetőséget. Nem véletlen hát, hogy a hatalom berkeiben is egyre több képviselő és szenátor bírálja a tervezett kiadáscsökkentő intézkedéseket, és a bérek, illetve nyugdíjak csökkentése ellen emeli fel halkabban vagy erőteljesebben szavát. A törvényhozó testület egyik kiemelt szerepe ugyanis éppen az, hogy ellenőrzést gyakoroljon a kormány fölött, a honatyák az általuk képviselt polgárok érdekeit szem előtt tartva döntsenek, ne szűk pártvezetői körökben dőljön el milliók sorsa, amelyhez a szenátorok és képviselők bólogatójánosként asszisztálnak.

A bizalmatlansági indítványról szóló szavazás kimenetelét nehéz megjósolni, még ha látszólag kényelmes többséggel rendelkezik is a kormányoldal. Minden csak azon múlik, hűséges pártkatonákként vagy igazi képviselőkként viselkednek választottjaink. A tét nem csak a bérek és nyugdíjak mértéke, hanem a demokrácia intézményeinek további sorsa.