A rájuk szabott „feladat": az állampolgárok „egyenlőként való kezelésének" még a látszatát is kerülni! Egy darabig nem váltották le a főispánt sem, Keresztes Károly volt Háromszék megye főispánja. Huszonkettőben lett Păltineanu a prefektus. Jegyző volt addig valamelyik háromszéki faluban. Az öccse polgármester volt, s ő lett a főispán, majd Rauca Rauşceanu, s végül Bidu Valér következett. 1925-ben jött a Legea administrativă, az adminisztrációs törvény. Akkor aztán minden románul kezdett működni. A jelentéseket románul kérték...

A betelepítések másik eszköze az állások létrehozása s azok importált román munkaerővel való feltöltése. E tekintetben is a Székelyföldön kezdetben nehézségek adódhattak, mert a megszálló hatalom soha nem érezte biztosnak magát az őt meg nem illető területen, ezért féltek oda „pénzt vinni", pénzt befektetni. Ezért volt itt mindig nagyobb a szegénység, rosszabbak, sőt: országos viszonylatban legrosszabbak az utak, a legalacsonyabbak a jövedelmek — ma is az országos átlagnak a 65 százalékánál tartunk —, a legmagasabbak a munkanélküliség mutatói. Szándékkal akadályozták a terület felemelkedését, s ezzel akaratlanul is gátolták vagy inkább hátráltatták a románság beáramlását, az óhajtott asszimiláció ütemét. Talán az első „nagy" befektetések a Ceauşescu-rendszerben történtek, amikor — megtartva az elszegényítés ideológiáját, módszerét — mégis „áldozatot hozott a hatalom", mert elérkezettnek látta az időt a terület teljes bekebelezésére. Ezért születtek konkrét betelepítési tervek, ezért kezdték építeni az új negyedeket a behozott munkaerő számára, ezért nyilvánították „zárt városnak" Marosvásárhelyt, hogy oda betelepedni magyar ne tudjon, de ugyanakkor tömegesen költöztették be a román munkaerőt. Ugyanezt tették Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában és Gyergyószentmiklóson is. Ezért hoztak „ösztönző" intézkedéseket. Csak szóbeszéd járta, ezt bizonyítani nem tudták az itt élők soha, hogy külön letelepedési támogatást, kiemelt fizetést kaptak azok a „hazát cserélők", akik mint „tiszta, egészséges elem" betelepedtek ide. Az ő helyzetük amúgy is megkülönböztetett volt, hiszen itt mint románok mindenben előnyt élveztek. Ők lettek a főnökök, az igazgatók, a kisebb vagy nagyobb vezetők. Nekik van igazuk mindenben, nekik virágoztak és virágoznak a fák, ők e terület „kiválasztott népe". S hogy a folyamat biztosan felügyelhető legyen, az intézmények élére román igazgatókat neveztek és neveznek ki ma is. Ez tulajdonképpen másik eszközévé is vált az elrománosításnak.

Román vezetés: az uralmi helyzet biztosítása

Örökké azt mondtuk, hogy nehéz Kovásznán román mesterembert találni. Én nem láttam még Kovásznán román cipészt, román asztalost. Ők inkább vagy főnökök, vagy igazgatók, vagy kapusok, vagy rendőrök, vagy sofőrök. Vagy csobánok. (Bo. J.)

És a főnök feladata nemcsak az, hogy vezessen és reprezentáljon, hanem hogy behozza saját embereit, nyámjait.

Régen az volt, hogy egy vendéglőfőnök csakis a neamuráját — fajtáját — hozta be, a kiszolgáló személyzet is az ő rokonságából került ki. Most az állami munkahelyek, posta, rendőrség az övék... A polgármesteri hivatalnál jobb a helyzet, de ami állami, ott ez van. S oda jönnek. Az erdészet még ilyen. A villamosművek, a gázművek, az megint nagy fészek. Ide kizárólag románokat alkalmaznak, jó nagyok a fizetések, a magyarok csak nagyon komoly ismeretség vagy szerencse révén kerülhetnek be. Na, és az itt dolgozó embereknek Szakadátban az ortodox egyház juttat telket. Ismerős a séma, a valamikori mezőségi történet újrajátszódik most a Székelyföldön. (M. Z.)

Ezeket a dolgokat mindig élesebben kezelték, hogy lássuk, nem mi vagyunk a saját berkeinkben az urak, ez elég kellemetlen dolog. Ez úgy néz ki a mai időkben is, az intézmények magyar vezetőit rendre lecserélték. Ha még voltak ilyenek. (Cs. Cs.)

A karmesteri pálcát mindig a megyei központi hivatalok illetékesei kapták/kapják. Nekik kellett gondoskodniuk, hogy a „vezetés" oldja meg ezt a kérdést. Ma is, ezekben a napokban, amikor az RMDSZ újra kormányzati szerephez jutott, büszkén hirdetik, mint „még soha nem volt ilyen" sikert, hogy az állami vezetőhivatalok 60 százalékát magyar pártfunkcionáriusok kapják (a 80 százalék magyar részarányú megyékben). De itt is van óvatosság, hogy a tényleg fontos „szektorok" — adóügy, pénzügy, vámügy, privatizáció, fejlesztés, erdészet, kereskedelmi kamara — élére lehetőleg ne magyar illetékesek kerüljenek. Egyes szakmákat nagymértékben vagy teljesen elrománosítottak. A józan logikának, sőt, a humánumnak mondott ellent, hogy az egészségügyet magyarul nem tudó, nem magyar területen végzett orvosokkal töltötték meg, miközben a magyar végzősöket kilökték a messzi színromán környezetbe.

Az Ady negyed főleg magyarokból és idősekből állt, amikor ide jöttem dolgozni. S egy román orvosnő volt, aki úgy tudott értekezni a betegekkel, hogy mi fordítottunk a kolléganőmmel. A kolléganőmmel sokat beszéltünk arról, hogy mind a marosvásárhelyi orvosi egyetemet, mind az egészségügyet hogyan románosítják. S hogy a magyar orvosok — még aki volt is eddig — tömegesen hagyják el a várost, az országot. (BIX)

Adatközlők: BIX: Bernád Ilona, 1963, Makfalva; Bo. J.: Bodor János, 1960, Kézdivásárhely; Cs. Cs: Csedő Csaba, 1943, Csíkszereda; M. Z.: Márton Zoltán, 1968, Marosvásárhely.