Választ keresve, a riportban szakembereket, koronatanúkat faggatva bizonyos következtetéseket valószínűsíthetünk. Tény, hogy a cég sem fuldoklásában, sem ezelőtt nem tudott megkapaszkodni, nem volt, amiben. A két fő társtulajdonos végül több száz milliós kárral maradt. Biztosan nem állt egyiknek sem érdekében veszíteni, mégsem tudták megállítani a cég hanyatlását. Lássuk hát Vladimir Furdui, az utolsó, 1997 és 2010 közti vezérigazgató, hogyan számolt be a bukásról, annak szűkebben vett gazdasági, termelési és vállalatvezetési okairól.

A világ gyorsabban

A volt vezérigazgató egy összegező mondattal kezdi: ,,egyértelmű, hogy a környező világ gyorsabban változott annál, mint ahogy mi azt követni tudtuk volna". A kérdésre, hogy milyen viszony állt fenn a főtulajdonosok közt, előbb azt tisztázza, hogy a magyar állam ellenőrzése alatt álló Corvinus támogatta a Műszertechnikát a többségi részvénycsomag megszerzésében. A SIF Olteniával normálisnak minősíti a Műszertechnika viszonyát. A SIF általában nem helyezkedett más álláspontra, mint a Műszertechnika, egyetlen emlékezetes kivételtől eltekintve. Talán 2002-ben történt, hogy a IAME törlesztette a Román Kereskedelmi Banktól felvett kölcsönét, és kasszáját feltöltendő a magyar Eximbankhoz fordult új kölcsönért. Akkor a SIF e lépést ellenezte, de nem azért, mintha a BCR kedvezőbb feltételeket kínált volna — a magyar kölcsön olcsóbb volt —, hanem alighanem ,,hazafias okokból" húzott inkább a román Eximbankhoz. (A két pénzintézet azonos nevet viselt.) ,,Mi akkor mindkét külkereskedelmi bankot megkerestük, de ezek egymástól merőben elütően viselkedtek: a román bank rendkívül bürokratikusan, mely által mintegy kimutatta, hogy valójában nemigen érdekelt a kölcsön folyósításában, míg a magyar bank sokkal pragmatikusabban, ráadásul kimondottan előnyösebb feltételeket kínált mind a román külkereskedelmi, mind a BCR által megszabottaknál. Emiatt ezt választottuk."

Az adott időszakban a cégvezető szerint még a forgótőkét is emelték, a termelés ugyanis fellendülőben volt, mivel 2002 körül a villamosmotorok iránt fokozódó kereslet mutatkozott. A motorgyártásban a nyers- és alapanyagok aránya a termelési költségek viszonylatában azonban nagyobb, mint az autóvillamossági termékek esetében — ezért is volt szükség nagyobb kölcsönre. Az utóbbiak termelése akkor már hanyatlott.

A kérdésre, hogy új beruházásokra lett volna-e szükség azokban az években, a vezérigazgató úgy véli, igen, de ,,visszatekintve, úgy gondolom, nem az volt akkori legfontosabb gondunk. Tehát, nem az új gépek vásárlása. Rendelkeztünk ugyanis azokkal a gépekkel, melyekkel akkori megrendeléseinknek eleget tudtunk tenni. Utólag úgy látom, a termelékenység új gépek általi növelését nem kellett volna elsődlegesnek tekintenünk. Ezzel szemben a fűtésrendszer 2002-es felújítása valóban fontos volt, és ezt, sajnos, nagy késéssel valósítottuk meg, korábban kellett volna, amit pedig gépekre költöttünk, az még várhatott volna."

Meglepő válasz

— No de ha be is fektettek, hitelük is volt, és mégsem sikerült talpon maradniuk, akkor csak egy csoda menthette volna meg az üzemet, igazgató úr?

— Igen, e csoda bekövetkeztében én végig reménykedtem, de az, sajnos, elmaradt. E csodának a személyzet egésze saját magával és egy gazdasági egység célszerű működtetésével szembeni magatartásában kellett volna változást eredményeznie. A piacgazdasági feltételekhez való alkalmazkodásról, a profittermelésről van szó.

— Azaz a munkatermelékenység lényeges emeléséről?

— Nem csupán arról. Akárhány tárgyalásomnak a szakszervezettel, a személyzettel, a paritásos (tulajdonosi) bizottsággal, az igazgatótanáccsal, visszatérő motívuma mindig az volt, hogy a személyzet az elavult gépek újakkal való helyettesítésében látta a varázslatszerű megoldást arra, hogy a vállalat piaci helyzetét megszilárdíthassuk. Ma világosan látom, nem volt igazuk.

— A régi rendszertől örökölt munkastílusban látja akkor a bukás fő okát?

— Azért másképp fogalmaznék. Végső soron egy ekkora vállalatban a dolog a szervezeti kultúrának és úgy lehet, a helyi műveltségnek függvénye. Kellő távolságtartás mellett azonban megállapíthatjuk, hogy az IAME még egészen jól ment akkor, amikor környezetében mások már rég beadták a kulcsot, tehát nem mi voltunk a legkevésbé felkészültek az új világra. Baj volt viszont alkalmazkodásunk ütemével, ezt a többiek és én is rosszul mértük fel.

Furdui igazgató az okok további taglalása során szükségesnek tartotta kitérni arra, hogy a 2001 utáni pár nyereséges év profitját soha osztalékként ki nem adták, azt mindig befektették, illetve folyó kiadásokra fordították. Mikor a két főtulajdonos tőkeerejét firtattam, felhívta figyelmem arra, hogy mindkettő pénzügyi befektető volt, és akként is viselkedett — ami valóban sokat megmagyaráz. A Műszertechnikának például volt téglagyára, cérnagyára, autóalkatrész-üzeme, telekommunikációs cégei stb., őket a villanymotorgyártás a haszon szempontjából érdekelte, nem a marketingjével vagy a technológiájával foglalkoztak.

A piaci és külföldi tényezőkre térve a Dacia 1999-es privatizációjához fűződő remények meghiúsulásáról is beszélt. Úgy tudja, a piteşti-i gyár egyetlen belföldi bedolgozójának sem sikerült az új francia tulajdonos igényeihez felemelkednie. ,,Két-három auditálás után lemondtak rólunk, ráadásul anélkül, hogy közölték volna velünk. Úgy tudom, Spanyolországból, Törökországból és Olaszországból hozzák be azokat az alkatrészeket, melyeket mi állítottunk elő saját üzemeinkben." Itt tehát megvan a felelőssége a román magánosítási szervnek is, mondom én, mely nem kötötte ki, hogy az alkatrészgyártásban a többi üzem is kapjon megrendelést, ezzel bebuktatta, feláldozta az egész bedolgozói kört. Furdui úgy tudja, nem is technikai színvonala, hanem az IAME ,,belső szervezeti felépítése és működése" ellen volt kifogásuk a franciáknak.

A kegyelemdöfés

Furdui azt állítja, végig reménykedett abban, hogy a cég végül partot ér még a csődeljárás beindulta után is.

— A derűlátás és a pragmatizmus azonban nem zárja ki egymást. Amikor 2004-ben kiderült, hogy a motorgyártás nagy veszélybe került a kínai verseny mértéktelen felerősödése, valamint a nyersanyagárak növekedése miatt, szakítva az addigiakkal, már sokak számára fájdalmas döntésekre kényszerültünk. Hogy példával szolgáljak: akkorra Hamburgban egy, a mienkhez hasonló minőségű kínai villanymotort alacsonyabb áron lehetett megvásárolni, mint amennyibe nekünk a nyersanyag került az illető termékhez. A versenyhelyzet elviselhetetlenné, termelésünk folytatása értelmetlenné vált. Ma Európában szabvány villanymotort nem is lehet gazdaságosan előállítani. Esetleg sajátos célokra szolgálót igen. Itáliában állítanak elő még szokványosat, de kínai és malájföldi alkatrészekkel egy teljesen automatizált gyárban, tehát úgyszólván emberi munkaerő nélkül.

A gyár megpróbált alkalmazkodni az új helyzethez is, a speciális motorgyártás tette ki termelése húsz százalékát, de ez a túléléshez nem volt elegendő, ahhoz nyolcvan százalék kellett volna, amire már nem volt mód, nem maradt idő sem.

Vladimir Furdui ma az IAME telephelyére beköltözött Walor francia cég itteni egységének menedzsere, pár tucat embert irányít, a hatalmas, kietlen csarnokban dolgozó munkásokra közvetlenül kilát az oda felhúzott könnyűszerkezetű és jól fűthető irodából. (Közben az ipari építkezés is gyökeresen átalakult.) Tapasztalta-e, hogy régi-új munkásai mentalitásában beállt-e a szükséges változás? — kérdeztem végül. ,,Okvetlenül igen, s nem csupán azért, mert átmentek egy elbocsátás, a leépítés sokkján, hanem azért is, mert nagy előnyt élvezünk: teljesen új alapokra tudtunk felépíteni egy új szervezeti kultúrát, merőben elütőt ahhoz képest, mely az IAME-ban alakult ki."

Maga is alaposan megszenvedte, teszi hozzá, hogy kudarcot vallott a réginek egy profitorientált céggé való átalakításában, de a valamikori kölcsönös bizalom emléke ma is fontos számára.

*

Az IAME irányítói tehát a cég nagysága és feladatai közti optimális arányt nem tudták eltalálni a privatizációt követően, kezdetben a hullámzó termelés miatt, majd a folytonos hanyatlás körülményei közt sem. Persze, eleve hátrányos helyzetből indul, aki egy túlduzzasztott, volt szocialista nagyvállalat átstrukturálásával bajlódik, amikor más szellemű és működésű versenytársak már lekörözni készülnek őt.

A cég elveszítette előbb belső, majd külső piacát, megbénította az acél stb. drágulása, hagyományos termékei nem kellettek már senkinek, a kínai áru versenye pedig megadta neki a kegyelemdöfést. Bevételeitől elesett, fizetésképtelenné vált, csődbiztosi felügyelet alá helyezték, egy ideig vergődött még, majd tulajdonképpen kimúlt. Saját erejéből kikecmeregni a válságból nem tudott, márpedig magára volt utalva, fejlesztést csak saját erőből hajthatott volna végre, arra pedig képtelennek bizonyult. Illetve nem is a fejlesztés, hanem egy teljes rekonstrukció segíthetett volna rajta, ehhez sem tulajdonosaitól, sem belülről, sem hitelezőitől nem kapott már segítséget. A tulajdonosok pénzügyi befektetők módjára viselkedtek vele. Nem a mitizált magyar tőke mindenáron való terjeszkedéséről volt tehát szó, a Műszertechnika azt várta el tőle, álljon meg a saját lábán, nem kívánta más cégeibe bekapcsolni, egy más tulajdonmegoszlás tehette volna esetleg ebben érdekeltté. A SIF Oltenia negyvenkét százaléka emiatt sokat, a kelleténél többet nyomhatott a latban, ha van alapja a fenti gondolatfutamnak. A részvények megoszlása szerintem nem ösztökélte egyik főtulajdonost sem arra, hogy kívülről hozzon tőkét a cégbe, hogy átstrukturálja, hogy más ipari együttműködés körforgásába bekapcsolva új életre keltse. Az IAME-nak Münchhausen báró módjára saját hajánál fogva önmagát kellett volna kihúznia a mocsárból, és ez nem sikerült, nem is sikerülhetett neki.

És mégis

A szentgyörgyiek, volt alkalmazottjai szemében azonban pótolhatatlan a veszteség, nem tudnak belenyugodni. A gyár munkaközösségében ugyanis volt némi rugalmasság, s ha az elégtelennek bizonyult is a kihívásokkal szemben, mindenképp az életerő jele. Kérlelhetetlennek tűnnek a riportban ismertetett gazdasági okok, melyek a cég vesztét okozták. Legyen szabad mégis visszatérnünk Bong Vilmos vallomásához annak érzékeltetésére, hogy itt érték ment kárba, melyről bűn lenne azt állítani, hogy pusztuláson kívül mást nem is érdemelt volna. Arról beszélgettünk éppen, hogy volt nagy gyáraink hanyatlásukban egyre szimplább alkatrészek előállítására fanyalodtak, még alegységekre sem kaptak megrendelést, mikor megjegyezte:

— A nagyobb alegységet egy multinacionális cég nem fogja soha nekünk ideadni, a gyengék mindig az alja munkát kapják, bocsánat a kifejezésért, ráadásul harmad-negyedkézből. És ha jól vezetik, pénzügyileg fejlődő- és versenyképes a cég, akkor jöhet szóba az, hogy vált vagy nem vált, és áttér-e egy jobban fizetett termékre. Amúgy a Jájának alapvető problémája volt már létrehozatalakor, a 70-es években, hogy a szecselevárosi üzemtől a nehezen előállítható termékeket kapta meg, melyeknek nem volt áruk. Így indult útnak. Szerintem azért is sikertörténet a Jájáé, mert ennek ellenére eljutott valahová, és emiatt igazán nem kell szégyellnie magát sem igazgatónak, sem munkásnak. A szecseleiek mindig elismeréssel beszéltek rólunk.

Mára a szakszervezetnek azonban annyi maradt, hogy az alkalmazottak végkielégítéséről gondoskodjék, a 2005-ben elbocsátottak ezt 98 százalékban megkapták, a 2006-ban leépítettek a nyolc fizetésből ötöt kaptak meg, az utóbbi években utcára kerültek pedig ezután juthatnak pénzükhöz, annak függvényében, ahogy a csődeljárás végéhez közeledik.