Mielőtt megtekintettem volna Tamás Klára kiállítását, igyekeztem felidézni, mire is emlékszem, amikor kimondom a nevét, plakátok, grafikák, könyvborítók, illusztrációk tűntek elő az asszociációk sötét mezőiről, hatásos, kihívó rajzok, amelyek képesek voltak mágikus erőteret létrehozni maguk köré, a néző úgy érezhette mindig Tamás Klára grafikáit, plakátjait szemlélve, hogy egy másik, imaginárius világban járkál, egy útvesztő foglya lesz.
Ezért is voltam kíváncsi, hogy a művésznő, aki már elég régóta az Egyesült Államokban él, miért is váltott át grafikáról, alkalmazott grafikáról, plakátról a fotóra — fotográfiáit különös, bizarr verseivel vagy versfragmentumaival illusztrálja — és a textíliára, méghozzá monumentális, óriás méretű faliszőnyegekre?
Mindig is érdekelt, amikor egy művész egyik kifejezési formáról egy másikra váltott, izgatott, hogy mi is az, amit meg tudott őrizni előző korszakából, s mi az, ami felfogásában, világról alkotott képében változott?
Nos, grafikái és plakátjai, minden mágikus erejük és varázslatos sugalmazásaik mellett is, direktek voltak, és közvetlenek, ez a képessége az amúgy is direkt fotókon és a hatalmas méretű faliszőnyegeken is hat. Közvetlensége — a virtus is mindig idomul a korszellemhez — a faliszőnyegeken talán még hatásosabban bontakozik ki…
Szőnyegeivel Tamás Klára pontosan úgy el tudja varázsolni nézőjét, mint grafikáival, most is van egy olyan érzésünk, hogy a művésznő elvarázsolt világában járunk, egy olyan labirintusban, amelynek nincs középpontja, amelyben sokáig lehet elveszetten bolyongani.
Okvetlenül megjegyezendő, hogy a fotografika lehetőségeit maximálisan kihasználó színes fotográfiák és a melléjük helyezett versek segítik ennek a — jobb szó híján — mesevilágnak a megközelítését, felfoghatóak egy faliszőnyeg alkotási folyamatának dokumentumaiként is… Tamás Klára fotói egy munkafolyamat fázisait dokumentálják, hatásosan és nagy elhitető erővel mutatva meg, hogy miként is nyer végső formát végül egy nagy méretű kompozíció, amelynek sejtelmes kisugárzása van, erőteret teremt maga köré, ami elől nem lehet kitérni…
A faliszőnyegek kínai témájúak, ez bizonyára nem véletlen, a művésznő vallomása szerint többször is járt Kínában, és megejtette a hatezer éves kultúra mágikus jelképrendszere.
Az egyik, különben igen hatásos, borzongató szőnyeg egy kínai operában készült, a festett, maszkszerű arcok látszólag közönyösen néznek vissza ránk, de a merev arcok a maguk titokzatos fájdalmával valami jóvátehetetlen veszteségre utalnak. Egy másik hatalmas szőnyegén mintha egy mesebeli tengeren lennénk, vitorlások kóvályognak a térben, ami a maga áttekinthetetlenségével, megnyugtatóan harmonikus színvilágával nyugtalanít. ,,Minden egész eltörött" — sejtette meg Ady a múlt század elején, nos, ez a töredezettség, a veszteségérzet maximális, és igen-igen hatásos, mert közvetlen átélése sugárzik a kárpitszerű szőnyegekről, amelyek, akár hajdanában a Bukarestben készülő grafikák, egy különös labirintusba csábítanak át, amelynek — említettük — nincs középpontja, itt nincs minotaurus, nincs Ariadné, nincsen fonál, csak körbe-körbe lehet bolyongani benne, elveszetten vagy lelkesen keresve a kijáratot.
De kijárat nincs!
A szőnyegek útvesztői mindörökre foglyul ejtenek.
