A történet, amelyről szó van, a mesebeliség minden jegyét magán viseli: van benne ősi háromszéki kastély és indiai herceg, benne van a diktatúra sötét depressziójának emléke s a psziché menekülő útvonalainak önáltató, naiv fantáziái, benne van a sorstervezés ösztönös és ősi játéka, és benne van magának a sorsnak — nevezzük nevén: a jó sorsnak — teljes kegyességében való megmutatkozása.
Itt van először is két réges-régi háromszéki família. Egyikük éppenséggel a honfoglalás óta birtokos a tartományban, talán a nagyon-nagyon kevesek közül valóként a világon, amely elmondhatja magáról, hogy ezer éve ugyanabban a faluban él (nevezetesen: Torján, egészen pontosan: Altorján).
Nem a fentebb említettnek, hanem a másik, nyugatabbra szakadt családnak a leszármazási vonala egy generációval ezelőtt egy ezeregyéjszakából érkezett hindu főnemessel is gazdagodott: nos, ez a nemzedék határozta el huszonvalahány évvel ezelőtt, hogy a két család akkoriban született két kisded gyermekét egymásnak szánja. ,,Mire felnőnek és egybekelnek, addigra kastélyainkat is visszakapjuk" — szőtték tán még tovább önvigasztaló álmaikat titokban a szülők.
Eltelt húsz-huszonkét év. A gyermekek felnőttek és szétszéledtek annyira, hogy nem is igen ismerték egymást. Mígnem a sors — az emlegetett jó sors — éppen úgy nem fonta-szőtte csak saját maga által ismert szálait, hogy a két fiatal mégis összetalálkozott, és innen a történet a szokásos mesebeli módon folytatódott, olyannyira, hogy — éppen ma — megtartják az esküvőt is a torjai katolikus templomban, és a lakodalmat is a zabolai kastélyban.
Húsz éve ama kérdésre, hogy mikorra rendeződnek el a dolgok az országban, azt válaszoltam: amikor a visszaszolgáltatott kastélyok ismét élettel fognak megtelni, és csendjüket felveri majd az Erdélybe visszatért történelmi családok gyermekeinek zsivaja. Ez a pillanat, úgy tűnik, most elérkezett.
