Paizs Tibor költő, író, a Forrás-nemzedék jeles képviselője Erdély-néző lírai útirajz-sorozatát közöljük az elkövetkező hetekben. Magyarpalatkán született 1946. február 26-án, a kolozsvári Babeş—Bolyai Tudományegyetemen pszichopedagógiát végzett, 1989 januárja óta Magyarországon él. 1964 óta közöl verseket, színdarabokat, novellákat, tanulmányokat, útleírásokat, fordításokat romániai magyar nyelvű, illetve magyarországi lapokban.
Más körülmények között egyszerűen csak kirándulásnak neveztem volna, ám ezeréves államiságunk évfordulóján erdélyi kiruccanásomat kissé tréfásan, de azért némi benső komolysággal Honfoglalási Emléktúrának neveztem el. Erdély visszajár — mondtam. Ha másként nem is, ábrándjaimban, s szép emlékezetemben mindenképp. Ábrándos voltam és önfeledt. Mint napjaink farmernadrágos Szindbádja, ki egy budai sörkert előtt hintajába száll, úgy ültem be a Ladába, s utasítottam a kocsist: hajts kelet felé, fuss elébe a pirkadatnak, tamáskodó szemeimmel akarom látni a világ e szegletének mosolyát. A motor felzúgott, a kocsis pántlikás ostorával a lovak közé csapott, s a száguldó iram, a múló évek s a könnyű bor hajósunkat álomra csalta.
Rossz álomra számtalan oka lehet az embernek. Nem csak a nehéz étek, a nehezen emészthető közállapotok is a lidércfények bolygó tüzével rémisztgetnek. Az érmelléki lápvidéken látni ilyent, a hajdani rejtekadó nádasok helyén, amit már feltöltött az idő szennyes hordaléka. Tőzeges, süppedő ingovány, akár a honi valóság.
Mint kigyulladt mocsárgáz imbolygó lángjánál a prikulicsok, úgy tántorognak a furcsa felszíni árnyak, s alant a mélyben az ezerszáz éves haza, az egymásra rétegződött ősök, a Hét Vezér, Mátyás fekete serege s maga Mátyás meg az igazság, Szent László, Báthori fejedelem, Petőfi s a többi dicsőséges, s mind a dicstelenek légiói, akik a megszámlált évszázadok alatt szervessé nemesedtek, s most ha pislán is, de égnek a mocsár felett.
A tájék most mintha idegennek tűnt volna a garabonciás számára, s csak sejtette, hogy merre jár. Valahol Erdélyben, a hajdanvolt virágos kertben, ahol jóravaló férfiak és szigorú asszonyok szabták valamikor az élet rendjét — mindig a pontos mérték után. Mígnem elveszett a mérték.
Mióta a hazát, e szépmívű porcelánt a nagyhatalmak lakomáján cserepeire taposták egy Párizs melletti palotában, az ember mindig felszisszen, ha Erdély földjére lép. Szétszakadt a haza, s azóta is egyre szálalódik — ,,foszlásnak" indult hajdan dicső magyar.
Erdélyt nyolcszáz év óta a magyar, a szász, majd a tatárdúlás után folyamatosan beszivárgó románság lakja. Ha egy asztalhoz ültek, akár barátokként is összeillettek, de ha ki-ki a maga körében volt, tekintetében kihunyt a békés tűzhely parazsa, s a kölcsönös sérelmek emésztő lángja szikrázott ki a másik kettő szalmafedele felé. Melyikük tudta nyugodtan álomra hajtani fejét?
Mindhármuk hazája volt, vagy azzá vált, de az ,,elsőbbség" okán a kizárólagosságra törekvő, némely esetben a történelemhamisítástól sem idegenkedő politika mesterséges törésvonalakat hozott létre közöttük. A román—magyar viszonyban ez az ellenségeskedés a 18. század első harmadában kezdődik az új eredetmítosz, a dákoromán elmélet térnyerésével, román részről az őshonosi jog követelésével. Ezt a szakadékot még csak elmélyítette hitbéli hovatartozásuk is. A három nép habitusa, kultúrája, de még az erkölcsei is mások voltak. Kolozsvár-szerte ismert a vicc, hogy miként akarta megszabadítani a keresztre feszített Krisztust a magyar, a szász s a román. A magyar azt mondta: ,,küzdjünk meg érte!" — ,,az nem lesz jó" — vélte a szász, — ,,vigyük a dolgot a törvény elé." ,,Ugyan" — legyintett a román — ,,megvárjuk, amíg beesteledik, s ellopjuk."
A vegyes lakosságú Brassó román KISZ-titkára mesélte volt Peregrinusnak: ,,Ha öt órára akarok gyűlést összehívni, a románnak azt mondom: jöjjön négyre, a magyarnak, hogy fél ötkor kezdődik, a szászt öt órára hívom, s akkor már el is kezdhetjük."
A szászokkal ma már nem kell számolni, Ceauşescu a legtöbbjét eladta koldus obulusért. Tartott tőlük, nem látott a szívükbe, nem olvasott a gondolataikban, erősebbek voltak, mint a magyar. Mi képmutatásban alul maradtunk, bennünket könnyebben kiismerhetett. Rólunk talán még hitte, hogy pásztorkodhat felettünk. De rossz pásztor volt, s még a maga népét sem csapta ki a legelőre jóllakatni, becsapta, s csak bikasóval tartotta egy szűkös karámban. Egy Kolozsváron született fiatal magyar lelkész, Tőkés László kellett ahhoz, hogy erre ráébressze őket, s a nyáj elcsapta a pásztort. Aztán a nyáj szétszéledt: a szász, a sváb Németországba futott ,,töröknek", az erdélyi magyar Magyarországra ,,románnak".
Az anyaországi ostoba fölénnyel lenézi a gyarmatok népét, holott onnan szerzi be a szellem legizgalmasabb ízű fűszereit, a lélek tiszta levegőjét, a Krisztusért bajvívásra kész indulatot. Az persze már külön lapra tartozik, hogy mi okból vált oly sok anyaországi számára átjárhatatlanná a véráram ugyanazon szív jobb kamrájából a balba. Hitvány ember persze az erdélyi magyarság között is akad egy bő szekérderékra való, kiknek magyar nyelvét kitépte az ideológia, s szája csak idegen szóra nyílt. A legtöbb erdélyi viszont úgy tekint az anyaországra, mint az oltáriszentségre, ha attól sorsa jobbrafordulását reméli. Csakhogy az anyaország számottevő része a hosszú évtizedek rossz nemzetpolitikája miatt közömbös, restségben serény, s ezért az erdélyiek restellik leginkább magukat. Az utolsó magyar férfi, aki még képes volt emlékezetébe idézni a fogalmi hazát, a méltatlanul mellőzött költő, Gellért Sándor egy omladozó mikolai ház pitvaráról imigyen jajdult a magyarság felé: ,,Nagyon szegény lehet az én népem, ha a sorsát a magam sorsán mérem."
Egy évtized alatt közel félmillióan hagyták el Erdélyt. A színe jött, a java maradt. A maradóknak lenne igazuk, ha a többségi politikusokat elcsendesíthették volna. Ceauşescu kutyaként végezte, de a bölcs nép — ha a ,,Scorniceşti–i tölgy" gyökérzetéből sarjadt mai süvölvényekre gondol — helyesen látja, hogy a farkas a szőrét ugyan elhagyta, de a természetét nem. Miként a bánatos ember öklével törli le könnyét, úgy maszatolódott el Erdély egy idegen orcán.
Elindult hát Peregrinus szülőhazát s házat felidézni, emlékekbe szenderedni, megsejteni a régmúltat, s hírül venni a jövendőt. Mert Magyarország számára valóságosan, de képletesen is Erdélyben kél fel a nap, s innen nézve ott alkonyul be legelébb.
Honfoglalási emléktúrára indult hát utasunk, s valóban foglalni készült a lélek, hacsak egy szívtájéknyi parcellát is az elveszett, elvett, elhagyott — melyik az igazabb? — anyaföldből.
Az ártándi határátkelőhöz közeledve, még éber állapotában ötlött eszébe a fordulat: miért ne nevezhetné ezt a vállalkozást, mármint a visszatérés megkísérlését, a magyarok bejövetelének.
Ezek voltak utolsó értelmes szavai, félig a költők szárnyas lován — hogy bár a ló révén legyen valami köze az ősiséghez — félig a Ladában ülve, mert mihelyt a grenicser kis akadékoskodás után megadta magát, s a fogat Nagyvárad irányába vágtatott, Peregrinus álomba szenderült.
Aki szívére fekszik, rosszat álmodik. Márpedig e testhelyzeten útja során csak ritkán változtatott. Hogyan is tett volna másként, hiszen az otthoni döngölt pitvaron ágyazott lelkének. Szíve szűnni nem akaróan bánkódott amiatt, hogy mióta utolszor látta Erdélyt, a dolgok mennyire megváltoztak ahhoz képest, amilyenek a valóságban soha, csak az ő szép emlékezetében voltak.
Rosszat álmodott, hiszen Bagarszentjánosnak már nincs magyar neve a helyiek nyelvén, csak a helynévszótárban, akárcsak Harangmezőnek, e széphangzású falucskának, amely még a helyi magyarok emlékezetéből is kihullott.
A távoli Érc-hegység előtti dombok alján haladva ért hajósunk szomorúságba hajló szívvel Erdély kapujához. Hajdan gyönyörűséges volt ez a kapu. Az emlékezet gyerekkorában, amit már csak a történelem jegyez, a magyarság büszke szellemsátora volt Nagyvárad, amely századokon át őrizte alapító királya, Szent László vonásait: a komolyságot, a hitet és a könnyedséget. A komolyságban olykor a szentséget, a hitben a buzgóságot, a könnyedségben a könnyelműséget vívén túlzásba.
Peregrinus eltűnődött a lehetséges múlton, amelyet a történelem ugyan másként tud, de a nép ajkán ekként visszhangzanak a legendák: a vitéz és látomásos király, ki annyi ellent vágott, mint más sarjúrendet, székely leány szeretőjétől jőve, szégyenében, hogy ott csatát vesztett, meghalt. Július volt, dög meleg. Kísérői töprengtek: ha kocsiba fektetik, a napokig tartó hazaúton a hulla feloszlik. Ha viszont nyomban eltemetik, végakarata ellen tesznek. Végül a királyi parancs, még ha az a túlvilágról érkezett is, térdre kényszeríttette a józan észt. Hatökrös szekérre tették hát a későbbi szentet, s a barmok maguktól Várad felé indultak. Napokig tartott az út a pusztító forróságban, de a bomlasztó hőség nem vett erőt a halott királyon. Úgy érkezett meg Váradra, mintha csak az eleven fáradt volna meg, sőt, fölöttébb kellemes illat áradt belőle.
A várban emelt székesegyházban temették el. De sírja nincs. Maradékát megbolygatta és szétszórta a török. Vett s vitt belőle, ki amit tudott. Hermájában, amelyet egykoron maga Peregrinus is megtekintett, máig őrizik az egyik ereklyét.
Életnagyságú szobrát a Kolozsvári testvérek, Márton és György alkották meg 1390-ben. A lovagkirály teljes páncélzatban, bárdja lecsapni készül. Ellenei még szoboralakjától is rettegtek. Szétzúzták, és Belgrádban ágyút öntöttek belőle — ellenünk.
Várad Vitéz János püspöksége és Janus Pannonius idején volt a legfényesebb. Szépérzékű, szeszélyes ízlésű olasz mesterek emelték örökifjú házait, templomait. Itália humanista iskoláiban nevelkedett fiataljai, a diplomaták, a szónokok, a tudósok és jogászok mind hazatértek. A humanista kultúra és a művészetek városa lett. Szellemes, könnyed, nyílt és szabadgondolkodású, minden új iránt fogékony.
Kevéssel II. Rákóczi György halála után, 1660-ban a török elfoglalta Jenő várát, majd Váradra került a sor. A végsőkig megalázta a várost. Szenvedélyesen pusztított. Lerombolta várát, s benne a püspöki székesegyházat, valahány templomát, épületeit, az egyetemes művészettörténet remek alkotásait, a Kolozsvári testvérek életművének legjavát, Szent István, Szent László, és Imre herceg szépmívű bronzszobrait kohókba vettette, lakosságát lemészárolta.
Dúlta mongol és török, szabadította fel az osztrák császár, tapodta s irtotta tatár, olyannyira, hogy még az 1720-as összeíráskor is csupán 216 lakost számláltak benne, de megtörni nem tudták. Mindig volt ereje felállni, ha értelmét látta.
A Szabadság ’48-as harcosai számára például itt készült a legtöbb és legjobb fegyver és egyéb hadi felszerelések. De ekkor már állt az 56 pillérű árkádos épület, a kanonoksor, szemközt az újonnan épült püspöki székesegyház, s mellette a püspöki palota, a 18. század legkiemelkedőbb barokk műemléke, amely csaknem halálos sebet kapott a csürhe lelkületű ,,népi demokrácia" idején.
Az ifjú Peregrinus látta volt elesett állapotában. Görög árvákat szállásoltak el benne. Padlózatát feltépték, hogy a szalonok közepén rakott tűznél melegedjenek, a termek sarkaiban ürüléknyomok, díszes kályhacsempéit széttörték vagy elhordták.
A Sebes-Körös bal partján, Váradolasziban — e névben rejtve át a hajdani építőmesterek, papok és tudós külhoniak itteni jelenlétét — a református templom mellett Nagy-Sándor József, az Aradon vértanúként halt hős honvédtábornok szülőháza, kevéssel odébb az Orsolya-rendi apácák temploma s mellette a Színház. Az 1900-ban épült büszke hajlékról, amelyben Peregrinus nem egyszer maga is megfordult, bánatosan mállik a zöld vakolat. A komédiák istenasszonya, Thália, foszló gönceiben a könnyeivel küszködik. A magyar nyelv kifosztott temploma előtti szemetes parkocskában Szigligeti Ede (a város szülötte) szobormása. Miközben keserű derűvel szemléli az előtte játszódó legújabb kori népszínművet, talán azt fontolgatja, hogy műfajt vált.
(folytatjuk)
