Haverkodó, nevetgélős, mégis fontosnak szánt és annak is tekinthető politikusi pengevillantás zárta Tusványost. Akárcsak tavaly, mondhatnánk, mégis, zongorázni lehetne a különbséget. Míg egy évvel korábban a székelység autonómiakérdésének felvetését Traian Băsescu zseniális rögtönzéssel, a témában járatlan anyaországi hölgy színpadra szólításával súlytalanította el, idén a román államelnök igencsak megrekedt Orbán Viktor és Tőkés László szorításában.
A két magyar vezető közötti, már korábban körvonalazódó munkamegosztás olyan helyzetet teremtett, amelyben Băsescunak nem maradt más választása, mint két rossz közül választani. Tőkés nem csak retorikailag remekül felépített, hanem jól is dokumentált kisebbségügyi felvetéseivel jelezte megfellebbezhetetlen témagazdai mivoltát, és ezzel biztosította Orbánnak a kérdés összeurópai politikai, gazdasági és válságkezelési dimenziójába emelésének lehetőségét. A román államfő pedig kapkodhatta a fejét: ha a megfogalmazott kérdésekre és tézisekre reagál, megragad a válaszolgatás ,,utánlövős" állapotában, ami könnyen azt üzenheti, hogy vízió nélküli politikussal van dolgunk. Băsescu a másik — nem biztos, hogy a kisebbik — rosszat választotta, rég hallottunk tőle ennyire ötlettelen, frázispufogtató, minden eredetiséget nélkülöző beszédet.
Úgy járt, mint a futballvilágbajnok spanyol válogatott ellenfelei: nem jutott labdához, anélkül pedig nem nagyon lehet építeni, pláne gólt rúgni. A ,,labdabiztos" magyar páros viszont, úgy tűnik, nem csak ezen a mérkőzésen vette kezébe az irányítást. A nemzetpolitikai szempontok érvényesítése immár magabiztosnak látszó kommunikációs rendszerre is támaszkodhat, ami roppant fontos, átköltve a klasszikus mondást, miszerint nem elég tisztességesnek lenni, de annak is kell látszani. Tusványos ,,látszata" pedig a következő volt: míg Tőkés László közép-európai autonómiapéldákra hivatkozva tematizált — Băsescu egy korábbi nyilatkozatát lobogtatva, amelyben az elnök az autonómia biztosításában látta a koszovói kérdés megoldását —, Orbán éppen a térség új szerepvállalási potenciálját vázolta fel. A két nézet pedig éppen az önrendelkezés magasságában találkozott, hiszen a politikai-adminisztratív autonómia csakis a gazdasági-pénzügyi önrendelkezés és szuverenitás kíséretében tekinthető életképesnek.
Mindezt figyelembe véve értelmezhető igazán Orbán Viktor ama kijelentése, miszerint a román—magyar kapcsolatok őszintesége és bensőségessége azért tekinthető példa nélkülinek, mert érdekeken alapszik. Már csak az kell, hogy a román fél is felismerje saját érdekeit.
