Farcádi Botond
Túl a csalódáson, hogy húsz évvel a rendszerváltás után még mindig nemzetféltő, felbőszült nacionalizmus a válasz az amúgy többször megfogalmazott székelyföldi autonómiaigényre, a Tőkés László elleni szűnni nem akaró hadjárat számos olyan tanulságot tartogat, amelyet érdemes lenne megfontolniuk az erdélyi magyarság vezetőinek.
Annál is inkább, mert úgy tűnik, az RMDSZ kormányzati szerepvállalása sem rombolta le azokat az előítéleteken alapuló hamis mítoszokat — mint Erdély elszakítása, állam létrehozása az államban, hogy Székelyföldön nem adnak kenyeret a román vásárlónak —, amelyekkel folyamatosan szembesülünk, valahányszor az önrendelkezés szóba kerül.
Az egyik ilyen tévhit a román pártokkal kapcsolatos: a jelenlegi alakulatok rendre túllicitálják egymást a magyarellenességben, valahányszor érdekeik megkívánják ezt. Ki ne emlékeznék, nem is olyan régen még szomorúan konstatáltuk, miként üt meg egyre nacionalistább húrokat a Demokrata Liberális Párt, az ő gáncsoskodásuk miatt rekedt meg a liberális kormányzás idején a kisebbségi törvény is, de most is akadnak olyan hangok, miszerint tévedés volt Tőkést támogatni az Európai Parlament alelnöki tisztségébe. A szociáldemokraták esetében előbb a diplomata Mircea Geoană, majd az ifjú titán Victor Ponta példája bizonyítja: a kommunista utódpárt képtelen változtatni több évtizedes beidegződésein. A legelkeserítőbb mégis a liberálisok reakciója, akik nem restellik az állami kitüntetés visszavonását követelni a kommunizmus elleni harc szimbólumának számító Tőkés Lászlótól.
Hiába volt megbízható, hűséges partnere az RMDSZ valamennyi előbb említett alakulatnak, úgy tűnik, a magyar—román együttműködés csakis érdekek mentén zajlott. Persze, könnyen megeshet, hogy ,,mindössze" politikai tőkét igyekszik kovácsolni a két ellenzéki párt, ott, ahol éri, most éppen a magyarellenességből, de ez mit sem változtat a helyzeten: ha a nacionalizmus továbbra is a választók megnyerésének egyik feltétele, aligha fejlődött bármit is a politikai kultúra.
Az RMDSZ vezetőinek ezért nem ártana azon is elmorfondírozniuk, megéri-e ilyen körülmények között is vállalni a se hús, se hal álláspontot, azt üzenni a magyar közösségnek, hogy mindent megtesznek az autonómiáért, de a románságot azzal nyugtatni, nincsenek ilyen „radikális" követeléseik, beérnék a hatalmi pozícióval is. Mint ahogyan a székelyföldi politikai elit is elgondolkodhatna, mit lehet tenni annak érdekében, hogy legalább az itt élő románságot megnyerje az autonómiatörekvéseknek. Ellenkező esetben továbbra is politikai érdekek éltetnek olyan hamis mítoszokat, amelyekbe mindig beleütközünk, valahányszor jogos igényünk kissé meghangosodik.
