Vannak események, történetek, valós dolgok, amelyekről hamar megfeledkezünk. De olyan is van, ami megmarad!
1956-ban — a tanítóképző elvégzése után — kineveztek igazgató-tanítónak a miklósfalvi iskolához (Székelyudvarhely mellett). Nehezen lendültem bele a mindennapi munkába. Tizennégy hónapot laktam és dolgoztam ott, azaz 1956. szeptember 1. és 1957. november 1. között. Nagyon rövid idő, de nekem egy életre szóló. Hamar beilleszkedtem a kis falu életébe, megismertem és megszerettem apraját-nagyját. Természetesen, ők is megismertek, és szeretettel befogadtak körükbe. A mai napig jól emlékszem az akkori felnőttekre, fiatalokra, szeretett tanítványaimra. Bekapcsolódtam a közösségi életbe, együtt dolgoztunk, sportoltunk és szórakoztunk.
Ötvenhárom év után elhatároztam, hogy visszatérek, és felkeresem azt a helységet, amelyhez nagyon sok és kellemes emlék fűz. Székelyudvarhelyi barátom sárga Daciájával az iskola előtt kötöttünk ki, ahol annak idején dolgoztam és laktam. Szívem a megszokottnál gyorsabban dobogott. Úgy döntöttem, hogy kilétemet eltitkolva egyszerűen érdeklődöm Molnár Sándor volt tanítóról. A megkérdezettek között volt Bara Ferenc, Hodgyai Dénes és hitvestársa, Molnár Endre, felesége és Piroska nevű leánya, valamint Bíró József, utóbbiak volt tanítványaim. Mind nagyon jól emlékeztek rám, de nem ismertek fel — az igazat megvallva, én sem őket...
Miután fény derült személyazonosságunkra, nagyon sok közös élményt elevenítettünk fel. Szomorú szívvel vettem tudomásul, hogy a volt ismerősök és jó barátok közül már sokan nincsenek az élők között. Pihenésük legyen csendes és békés. Gondolatban virágot helyezek sírjukra, emlékükre...
Közben Hodgyai Dénes és felesége, valamint özvegy Bara Ferenc nagy szeretettel megvendégelt. Kötetlen beszélgetésünk közben elém tárult a valamikor még élni akaró Miklósfalva, annak minden egyes lakója, akire a legőszintébb szeretettel és tisztelettel gondolok ötvenhárom év után is. Úgy búcsúztunk el, hogy ha az Isten is akarja, még találkozhatunk. Hát úgy legyen.
Abban az időben mindenki ismerte a falu tanítóját, óvónőjét, tanárát. Ma sajnos nem így van (akinek nem inge, ne vegye magára). Ezen el lehet és el is kell gondolkozni.
Akkor sem voltak nagyok a fizetések a tanügyben. De nagyobb volt a kötelességtudat, a tenni akarás. Ez látszott is a falvak életében.
A létszámban nagyon megcsappant falu lakosságának azt kívánom, hogy ne veszítsék el a jövőbe vetett hitüket, mert jönni fog egy igazságosabb rendszer a Székelyföldön és az egész országban, ez a néptől is függ.
Molnár Sándor, Árapatak
