Aki nem járt még Erdélyben, az mindig valami misztikus, rejtélyes, nagyon szép és nagyon magyar dolgot képzel el. Legalábbis én így voltam vele. Tudtam, hogy gyönyörű, láttam egy rakat képet korábban, és elolvastam mindenféle szakirodalmat. Na és persze, a legtöbb ismerősnek volt egy eget verő erdélyi sztorija, főleg azoknak, akik már megfordultak Tusnádon. Evidens, hogy vártam a csodát.

Rögtön a határt követően igyekeztem is felfedezni magamon a lenyűgöződés jeleit. Hát, nem jöttek. Bádogosan csillogó cigánypaloták Mercedes-logó-berakással, kopott és döcögős utak, meg egy csomó zöld, pont, mint otthon, Somogyban — a palotákat leszámítva. Az első fordulópontot az a kicsi forrás jelentette, ahonnan a Körös ered. Jé, utoljára a szokásos, nyári, családi alföldezéskor napoztam a partján, most meg az egész folyó itt van a kezemben. Aztán jött a Királyhágó, ahol az út menti büfét nem lehetett kihagyni, mert egész Erdélyben a legtutibb miccs ott kapható, és wifiről lehet tolni a facebookot is.

Délután megfogalmazódott bennünk az igény egy igazi talponállóra. Mert ott tanul az ember okosakat mindig. Tapasztalt útitársaim persze tudták, hol keressék, így megálltunk Nyárádnál, és meghallgattuk az összes aznapi fontos helyi történést. A szép, ízes nyelvjárás tökéletes megértésének problémáit leszámítva egyedül a pottyantós vécé megtalálása okozott némi fejtörést, de azért sikerült GPS nélkül is. A Hargitán Schumachert megszégyenítő vezetési képességekkel rendelkező sofőrünk lelkes meséinek, a nevezetességek alapján tervezett útvonalnak és félóránkénti, főként miattam, nézelődés céljából tartott pihenőinknek köszönhetően már jelentős késésben voltunk önmagunkhoz képest is. A sötét ellenére azért megálltunk a hegytetőn. Ha nem is látsz az orrodnál tovább, muszáj kiszállni, ez volt a magyarázat. Igaza lett. Tusnádon lévő erőink nagyjából ez idő tájt hívtak századszor, hogy hol vagyunk már.

Segesvárnál már nem győztem ismételni, hogy nekem ide vissza kell jönnöm. A bulit inkább nem részletezném. Az áfonyapálinka sem üt kevésbé, mint a szilva odahaza. Sőt, a csocsó is ugyanolyan szabályok szerint működik, és egy nap elteltével ismeretlen emberek kérdezték tőlem még pizsamás, teraszon ülős állapotomban, hogy mikor megyek játszani. A medvét pedig, amiről a zuhanyzó melletti papíron olvastunk, akkor kezdtük komolyan venni, mikor az Apor-bástya végtelennek tűnő keresése során megkérdezett összes helyi útbaigazítónk első mondata az volt angolul, magyarul és feltehetőleg románul is, hogy ,,arra medve van".

Ha megkérdezik tőlem, milyen volt Erdély, azt fogom mondani, pont, mint otthon, csak kicsit messzebb van, mint Somogy megye Budapesttől, magasabbak a hegyek, és van medve, meg még pár apró különbség, melyek közül a legnagyobb az, hogy Somogyot ismerem, mint a tenyeremet. De ami késik, az csak nem jön meg időben.

Kitin (Tusványos Press)