A nagyváradi Fekete Sas palota
Peregrinus áthajtat a Körös-hídon a Fekete Sas elé, de az üvegtetős, három utcára látó passzázsok egyik ajtaja sem nyílik a hajdani vendéglő díszes nagytermébe, ahol egykoron, 1798. május 26-án a váradiak nagy örömére megtartották az első magyar nyelvű színielőadást. Később szálloda nyílt itt. Az osztrákok kérésére érkező cári csapatok vezére, Paskievics herceg 1849-ben itt rendezte be főhadiszállását.
Az elegáns szálló konyhája Várad-szerte híres, ami már csak azért is nagy szó, mert volt idő — Ady rá a tanú —, amikor a városkában negyvennél is több, jobbnál jobb kisvendéglő és kávéház állt. Ennél már csak temploma volt számosabb a püspökök városának. Hetvennél is több helyen folyamodhattak a Könyörületeshez a hajdanvolt bűnbánók.
Utasunk, ki különösen gyermekkora nyarai idején sok időt töltött a városban, tanúsíthatja, hogy milyen könnyed, jókedvre hajló lélekkel élt a váradi ember. E régiek majd mindenike kiköltözött már a Rulikovszky temetőbe. A sírkert Rulikovszky Kázmér lengyel származású szabadsághősről kapta a nevét, aki mint cári dzsidás százados 1849-ben a magyar szabadságharcosok mellé állt, s ezért felakasztották. A váradiak szép gránit sírkövet emeltek emlékezetére.
Peregrinus még körbejárta a várat, Várad legősibb jelképét. Megszemlélte a romokat egy gazzal benőtt szemetesgödör fölött. Benézett a gödör alján álló elárvult barokk templomba. Számba vette az öt bástyát: a Csonkát, a Verest, az Aranyost, a Királyfiát és a Bethlent. Ez utóbbi az építtető fejedelemről kapta nevét. Mélázott itt még egy darab ideig, aztán a lovak közé csapott, és felnevelő otthona, Kolozsvár felé vette útját.
Kis kitérővel persze, mert szokása volt, ha erre jár, megmártózni a gyógyító hatású meleg fürdők — a Félix- és a Püspökfürdő — vizében. A Király-erdőn át, a középkori hadi út nyomát követve előbb Rontó községben állt meg egy pillanatra, hogy az emlékére épült kápolna előtt búcsút vegyen Báthori Gábor fejedelemtől, akit ezen a helyen öltek meg a hajdúk, amikor hírét vették, hogy — a Bethlennel való vetélkedésben — a török kezére akarja játszani Váradot.
Hogy túljutott már Erdély kapuján, utasunk gondolataiba mélyedve szomorú szívvel tapasztalta, hogy Nagyvárad, a Pece-parti Párizs, az operettek városa, e hajdan szép és csábító primadonna is megöregedett, elfáradt, fodros ruhái elnyűttek, arcán hamis pomádé. A város, mint egy kacér asszony, fél szemével Erdélyre, a másikkal az Alföldre kacsingat. De hajdan, ha megemelte büszke fejét, szemhatára Bécsnél, Párizsnál, Velencénél állapodott meg. Egyiktől keringőzni tanult, másiktól a könnyedséget leste el, harmadiktól a cifrálkodást. De titkon mindig Szent Lászlót siratta, még akkor is, amikor új szerelmével, Ady Bandival vigasztalódott.
A háborúk alatt a primadonnából markotányosnő lett. Járta a hadak útját, s a hadak is mind rajta vonultak keresztül.
A hullámfürdő melege s a zsibongó sokaság egy időre elűzte utasunk gondját, s már távozóban volt a nap, amikor feleszmélt, hogy szállás után kéne néznie. A legközelebbi hely, ahová reménnyel térhet, Belényes.
A sötétség járt a nyomában. Mire a városkába ért, feketébb lett az ég, mint a körülötte folydogáló Körös neve.
A szállodává átalakított, régi hivatali épület recepciójának ablakában türelemre intő írás: fél óra múlva jövök. Egy óra múltán meg is érkezik a szállásadó. Félig-meddig városias öltözékű, középkorú nő, lábán sáros gumicsizma, előtte maszatos kötény, szvettere ujja könyökig feltűrve. Sietve jön, kifulladva mondja: megétettem a disznókat. Ő a vendégfogadó. Tizenhat szálláshelyet őriz, féltve.
Hely ugyan lenne, mondja a román menyecske, de nincs áram. És lámpa? — bátorkodik utasunk. — Lámpa, az lenne, de nincs petróleum. Sebaj, gondolja Peregrinus, az ágyig majd eltalálok. –— De víz sincs! — kísérli meg lebeszélni az asszonyka. Nem baj, majd borral mosok fogat, gondolja utasunk, s már-már megállapodnának, amikor kiderül: a külföldi dupla árat fizet. Egye fene! — csak meg kell szállni valahol.
Az egyetlen pisla fényű lámpával indulnak megnézni a szobát. Ajtaját nem lehet bezárni. Még ez is megjárná, de amikor a halovány fénycsóva az ágyra téved, utasunk hátrahőköl. A fénytől riadtan seregnyi bogár szalad szét a dohos, nyirkos lepedőn, amely alighanem csak ennek a középkorú, kedélytelen asszonykának a leánykorában lehetett fehér.
Itt szakadt meg az egyezség, és lépett elő szálláshelyül a Lada.
A 18. század hetvenes éveiig Belényes magyar város volt. Bányászok, ötvösök, takácsok lakták. Zömmel katolikusok és egy gyülekezetre való református közösség. Földesuruk a váradi püspökség. A hallgatag románság a hegyekben húzódott meg, ám amikor 1777-ben Mária Terézia a görög katolikus püspökségnek adományozta a várost, s 1810-ben templomot is építtetett nekik, lassan lebátorkodtak a völgybe. Öt év múlva már az ortodoxok temploma is állt, és az iskoláikat is megépítették, ahol a pópák indulattal beszéltek kis neveltjeiknek a gyalázatról, amelyet a magyarok miatt kellett elszenvedniük. Szórták a magot. Mint egy égi jelre, úgy szaporodtak. Mintha valahány bokor őket teremte volna.
Jó karddal könnyű megszerezni egy országot, de megtartani csak jó pénisszel lehet — jutott utasunk eszébe a mondás. A magyar takarékoskodott a munícióval, a pópa isten büntetését helyezte kilátásba a lanyha termékenység esetére.
Itt ma már a magyarok hallgatnak.
Ha már Belényesen jár, gondolta, kis kitérővel panasztételre ismét a nagy király színe elé járulhat. Magyarremetén még áll az a román kori templom, amelynek 14. századi freskói Szent László életének eseményeit ábrázolják. De a király halott, és Peregrinus tanácstalan. Vissza Váradra, ahol a lélek még nem aludt ki, vagy folytassa útját a vesztesek nyomán?
A Fekete-Körös déli forrásága mellett Vaskohnak tartott. A településen már régen kihalt a magyar szó. E nyelven beszélő néhaiak arcvonását is kimarta — némi bécsi segítséggel — a múló idő. De a hajdani tevékeny magyar kezek lenyomatai megmaradtak. A vaskohi magyarokra már csak a budapesti Országház és a nagyváradi Székesegyház márványburkolata emlékeztet. Itt bányászták őket. Tarka márvánnyal borított, oszlopos templomában Isten magányos. Hajléka kulcsra zárva. Már nem nyitják rá az ajtót.
Innen egy hosszú lépés keleti irányba, Diófás. Nevét nagy kiterjedésű diófaligetéről kapta. A hely szép, a helység szomorú. Ez már egy új település. Betonból épült bérkaszárnyáikban élnek s halnak itt a környékbéli nagy uránbányák munkásai.
Diófáshoz tapadva Rézbánya település. Valamikor rezet bányásztak itt, aranyat meg ezüstöt, s ha feljöttek a föld alól, magyarul adtak hálát az Úrnak. Ők ma már ott nyugszanak az aranyos-ezüstös ércek között.
Itt állt hát Peregrinus a Bihari-havasok kapujában, a rejtélyes barlangok és vízesések honában. Fölötte a Nagy-Bihar. Egy szerpentinnel szelídített kapaszkodó a hágón, s az Aranyos völgyében elébe szélesedik a Mócok Földje, a hegylakók hazája. Itt, e csodaszép tájban születtek a magyarok legvérmesebb ellenségei. Horea, Crişan, Avram Iancu. Egy későbbi korban Octavian Goga, majd a nagy ország- és nemzetvesztés farsangjának idején a gyakorta magyar jelmezben mutatkozó körmönfont politikus, Petru Groza. Kiváló maszkmestere volt. Olykor a megtévesztésig magyarbarátnak látszott.
Valamennyien magyar iskolába jártak, a parasztvezéreket kivéve magyar egyetemeken tanultak, pályájukat magyar hivatalokban kezdték.
Peregrinus tűnődve állt a jelenség előtt. Tanulságos lenne kideríteni — gondolta —, vajon miféle vérárammal került idegeikbe s vált ösztönviláguk részévé e kérlelhetetlen magyargyűlölet. Vajon hol rontottuk el, miféle „örökösödési" perben kaptunk hajba? Szomszéd a szomszéddal, ha összekap, idő múltával megbékél. De a testvér, ha testvérrel gyűlölködik, azt olykor még a végső lélegzetvétel sem oldja fel.
A mócok kiváló famunkások, akárcsak a székelyek, házaikat hasonló módon építik, beszédükben sok magyar szót használnak, és sokuk családi neve magyaros hangzású. Peregrinus tudta ezt róluk, hiszen egy éven át, míg Havasnagyfaluban segédtanító volt, közöttük élt.
Dél felé haladva Nagyhalmágy. Vára 1706-ban pusztult el, s itt állt hajdan a Bethlen család kúriája is. Szomszédságában Kishalmágy. Híres fazekasok faluja. Határában az 1500 méter magas Gajna-tető. Vízmosásos, nehezen járható erdei útja végén, a fennsíkon Péter-Pál napján itt tartották a híres leányvásárokat. Eladó lányával a hozományát is felvitte a hegyre az apa. És papot is felfogadtak e napra, ki a fiatalokat helyben összeadta. Jókai, ki maga is megfordult e tájon, az itt megesetteket színeire bontva megírta a Găinai leányvásárban.
Brádon át, északnak kanyarítva az utat, Peregrinus Abrudbányára érkezett. Csakhogy ő Ladán, míg az imént emlegetett Jókai, majd százötven évvel előtte, lóháton. Ez is, az is Pegazus, de még inkább a Lada, mert ahhoz bizony már a képzelet szárnyas lován kell repülni, hogy beleláss abba a világba, amely 1858-ban a nagy meseszövőt fogadta itt.
Hogy hová bujdostak innen a magyarok? Valószínű, sehová, csupán egybeolvadtak környezetükkel. Mimikri.
A valamikori Andrássy-ház kertjében még ma is él az a hatalmas hársfa, amit Jókai ott töltött napjai emlékére ültettek a háziak. Érkezése estéjén egy vándor színtársulat előadásában megnézte a Peleskei nótáriust. Ma nem akadna itt magyar közönség, amely Zajtai Zajtay István uram felsülésein derülne. Már akkortájt sem voltak elegen, hiszen 1784. november 7-én, majd 1849. május 23-án a mócok kétszer is elpusztították, magyar lakosainak zömét legyilkolták, templomaikat felgyújtották, a várost kirabolták. A maradéknak még volt ereje helyrehozni az Árpád-kori eredetű, majd barokk stílusban átépített római katolikus templomot, az unitárius hajlékot s a főtéri reformátust. Három magyar gyülekezet népe élt itt. Megüresedett templomaik tanúskodnak róla.
Peregrinus kamaszkorában elvétve még hallani lehetett itt magyar szót. Ma, ha vannak is néhányan, azok legfennebb már csak emlékeznek és hallgatnak. Jókai ma egyetlen Andrássyt sem találna, ki befogadja. A főtér lakóházainak legtöbbje még magyarul álmodik, s ha felriad, az már a másnap világossága, valósága. Ez nem a More patrio elfogult lelkesedése, sem a Szegény gazdagok kalandor romantikája.
Az idő súlyosat lépett, még azóta is, hogy a kamasz Peregrinus arra járt. Utóbbi látogatásakor már mindent letapodva talált. S a két évszám közé szorult idő távolabb került egymástól, mint valóságosan.
Peregrinus szapora lépéssel a Detunáta bazaltoszlopaihoz sietett. Kamaszkori ámulatából még ma sem tért magához. „Az ember lelke elvész e látvány előtt !" — jegyzi fel róla Jókai, ki szintén látta e csodát.
A nagy érchegy nyugati oldalában a földkerekségen egyedülálló tünemény kápráztat el. Mintha a világ valahány templomának orgonasípjait gyűjtötték volna egybe, úgy merednek a valószínűtlen magasba a szorosan egymás mellett álló, szabályos hatszöget alkotó, karcsú bazaltoszlopok. Minden napszakban másként törik meg rajtuk a fény, s színük egyszer világoskék, máskor ezüst, a lenyugvó nap aranynak mutatja. És micsoda fenségesen ünnepélyes szimfóniákkal telik meg látványukra a lélek, ha a nagy égi orgonaművész az elgondolható valahány regiszteren szólaltatja meg a sípokat a mennyek orgonáján.
