Döbbenetünknek oka, hogy ez a székely nemzeti érték a szemünk láttára kerül és a mi tehetetlenségünk következtében jut ebek harmincadjára. Nincs már a nyakunkon a török, kimaradtak a Krím felől érkező kései tatárbetörések, az erdélyi felkelések-lázadások vandalizmusa sem pusztít, elmúltak a sztálinvásárral végződő világháborús dúlások is, nem lopnak és fosztogatnak az uradalmak, kúriák vagyonára rászabadult elesettek; nem, ezekből semmi és senki sincs jelen, csak mi, akik a szóbeli autonómiacsaták adok-kapok alapon szerzett sebei miatt vérzünk el. Itt pedig, miközben a kulturális autonómiáról szárnyas szavakat szólunk, a Cserey-kúria falaiból rohad ki a tégla, a tetőzeten csúszik meg a cserép, esőben könnyezik, kegyelemért esdekel az épület, fa alkatrészeiben perceg a szú, fészkelődik és rákkeltő micéliumaival mindent átsző az alattomosan támadó gomba.

Az udvarház összképe, külső látványa a leépülés, a végleges pusztulás apokaliptikus vízióját vágja velünk szembe.

Időm sincs végiggondolni, hogy Turóczi Árpád nyugalmazott tanító, aki emlékezetem szerint legalább négy évtizede próbálja menteni ezt az épületet, aki Cserey Jánosné Baráti Társaságot hozott létre (1997), ugyanazon évben erre ünnepélyes alkalmat teremtve, az általa vezetett Társasággal emléktáblát helyeztetett el, az udvarház nagylelkű asszonyára emlékeztető portrét (Vetró András munkája) rendelt, s aki a Kárpátok Géniuszának veszett ebre valló falurombolásos rohamaiban Kosztándi Jenővel megfestette a ködbe tűnő Cserey-kúriát, hogy a föld felszínéről letörült Imecsfalvából legalább az utókor számára ennyi és az egykori falu temploma maradjon meg; szóval, nem tudom, hogy ez a szikár, apró termetű, de bévül nagy lelki növésű férfiú azért csődített-e bennünket ide, hogy a látottak láttán fellármázzuk a világot a Cserey-udvarház megmentéséért, vagy bejelenteni készül: ez és ennyi volt, vége, nincs tovább.

Jeszenkszky Géza, az Antall-kormány volt külügyminisztere és felesége, Edit asszony, néhai Antall József unokahúga, valamint Béky Zoltán barátjuk van jelen. A felvidéki Turóc vármegyéből Jeszenszky néven Kézdivásárhelyre származó, majd híres kézdivásárhelyi rézművesmesterként a vármegye nevét őrző Turóczi néven nemességet szerző Turóczi Mózes közös felmenőjük. Jómagam azt hittem, egy rokoni összejövetelen veszek részt, újságíró kollégámmal együtt erre invitáltak, és tessék: vendéglátónk elénk tolja ezt a kulturális végítéletünket előrevetítő kúriaképet.

Azt hittük, a Ceauşescu-féle falurombolásnak befellegzett, úgy gondoltuk, az ennél rejtettebb és alattomosabb magyarországi vidékpusztításnak a Gyurcsány-éra lezárásával vége, és akkor tessék, Imecsfalva kulturális örökségének felmutatására vihetjük magunkkal a Székely Nemzeti Múzeumba a Cserey Jánosné-plakettet, Kosztándi Jenő képrámák közé mentett kúriaképét.

Mentésre váró udvarház a kapun belül

Az óvoda és iskola budiajtósorának fél forcsokú deszkaajtóját a szél himbálja, a vendégek a döbbenetes látvány dacára elmosolyodnak az egyik kétszemélyes pottyantós ülőkéjű latrina láttán. Magyarázom, hogy a régi kúriákban nem volt ritka az ilyen látvány, az olyan pottyantós árnyékszék, amelyben a nagyobb kerületű kivágás fölé a nagymama ült, a kisebbik lyuk fölé az árnyékszék használatára szoktatandó kisunoka. Itt minden bizonnyal a mesterek az óvó nénire és az egészen piciny, napközis korú apróságokra gondoltak. A másik ajtó fatámlájára kifüggesztett kétnyelvű munkaprogram: dr. Tusa Éva Ilona orvosnő minden csütörtökön rendel.

Tehát nemcsak a tanügy fészkel ebben az állami (önkormányzati) adminisztráció gondjaira bízott iskola- és óvodaépületben, hanem az egészségügy is.

Jó tudni, hogy a támogatók lajstromának összeállításakor kire kell majd gondolniuk.

A kúria, az orvosi rendelő udvara elvadultan gyomos. A gyümölcsfák betegek, lombozatuk elburszukosodott, akárcsak a kúria épülete. Egyik almafáról hatalmas ágat hasított le a legutóbbi vihar. A szerencsétlen fa ebben az állapotban is hatalmas terméssel akarta megajándékozni azokat, akik pusztulását tétlenül és tehetetlenül nézik.

Egyik falusi atyafi rozoga szekerére frissen kaszált gyommal elegyes füvet rak azon az udvaron, amelyen valamikor kényes rugózású hintók türelmetlenül ficánkoló paripákkal várakoztak Cserey Jánosné Zathureczky Emília úrasszonyra, hogy innen, Imecsfalváról jótékonysági létesítményeinek valamelyikére röpítsék a nagy tekintélyű, Háromszék-szerte nagy tiszteletnek örvendő jótevőjüket. Ilyen hely, alapítvány volt elég, mert a kúria gazdája nemcsak a Székely Nemzeti Múzeum létesítőjeként írta be nevét 1879-ben Háromszék történetébe. Nem! Nőegyleti tevékenysége mellett a jótékonysági egyesületek egész sorát támogatta. Köztük a Háromszék megyei Erzsébet Árvaleány Intézetet, a Kézdivá­sárhelyi Menedékházat, ugyanitt a Rudolf Kórházat, a kézdivásárhelyi leányiskolát.

Vajon vélünk, imecsfalvi alkalmi látogatókkal együtt hányan vannak, akik úgy érzik, hogy adósai ennek a csodálatos, nagylelkű asszonynak?

Hinni merjük, hogy sokan!

Menteni, ha még menthető...

Az imecsfalvi Cserey-kúria a román állam tulajdonában, a szentkatolnai tanács adminisztrációjában leledzik. Fenntartásában több, a megyei önkormányzat hatáskörébe tartozó intézmény érdekelt. Elsősorban, „rokonsági" alapon is, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum édesanyjaként tisztelhetné, óvhatná ezt az örökséget. A megyei kulturális élet vezető intézményei is. A tanügy, az egészségügy, az egyházak, a falu, a megye, a székelység és Erdély egésze érdekelt lenne, hogy ez az örökség ne pusztuljon el.

Az elején felsoroltak közös jellemzője az általános szegénység, a költségvetési hiány s az ebből fakadó tehetetlenség.

Imecsfalva szülötte a Brazíliában 101 éves korában elhunyt Mágori Varga Béla festőművész, aki Imecsfalva környéki tájakat is festett, s akinek emlékére nemrég nagyszabású emlékkiállítást és szimpóziumot rendeztek Sepsiszentgyörgyön a Gyárfás Jenő Galériában.

Ő is megérdemelne egy emlékszobát vagy egy emléksarkot.

Kicsid Béla és Kicsid Gábor is a falu szülötte, egy állandó kiállítás a székelyföldi európai hírű sportolókra emlékeztethetne.

Mindezt azért sorolom, hogy lássék, hány állami és civil intézmény, létesítmény, alapítvány lenne abban érdekelt, hogy az imecsfalvi Cserey-kúriát ne hagyjuk a szemünk láttára összeroskadni, teljesen elpusztulni. Hány jótékonysági versenyt, rendezvényt, aukciót lehetne — kellene! — szervezni, hogy ennek jövedelmét előbb a felújítási terv elkészítésére, majd ennek kivitelezésére fordíthassák?

Dr. Boga Olivérnek, Csereyné Zathureczky Emília lelki rokonának húsz évébe került, hogy Lemhényben a semmiből modern öregotthont teremtsen. És megteremtette!

Az állami tulajdonú műemlék épületek sorsa

Nemrég az egyik román közszolgálati televízió megdöbbentő riportot közölt arról, hogy az állami tulajdonba került nagy értékű épületek akár Bukarest központjában is miként rohadnak szét. Egyik bálványosi témájú riportomban magam is szorgalmaztam, hogy képviselőinknek és szenátorainknak a törvényhozás szintjén kellene tenniük valamit, egyrészt, hogy a törvény erejével lehessen megfosztani a tulajdonjoguktól azokat, akik az anyagi tehetetlenség — csőd — vagy egyéb okok miatt képtelenek gondját viselni a birtokukba került javaknak. A birtoklás lehet a rabló privatizálás eredménye, öröklés, egykori állami végkielégítés stb.

Fontos lenne, hogy az állami tulajdonban levő ingatlanokat is lehessen licit révén magántulajdonba átvinni. (Báró Zathureczky Emília Olaszteleken született. Az ottani kastélyt nagy ambícióval az új tulajdonosok hozzák rendbe.)

Másrészt ugyancsak a törvénykezés révén kellene feloldani azokat az ellentmondásokat, hogy a műemlékké nyilvánított épületeket, nagyon helyesen, csak igen szigorú szakmai kritériumok alapján lehessen felújítani, restaurálni vagy átépíteni. Igen ám, de egy adott ponton a törvényi szándék maga ellen fordul: ezek a szigorúságok vezetnek az ingatlan teljes degradálódásához. Pénzhiány, bürokratikus nehézségek miatt előnyösebb, ha a tulajdonos szándékosan hagyja, hogy az épület összeomoljon — lebontási engedélyt úgysem kaphatna —, majd az elpusztult ingatlan helyére építkezhet úgy, ahogy akar, s olyan ízlés szerint, amilyen neki és környezetének van.

Az Internacionálét parafrazálva a múltat így lehet végképp eltörülni. De ez vajon kinek az érdeke?

Nekünk, az imecsfalvi Cserey-kúria szellemi örököseinek semmiképp sem.

Mentsük meg, amíg még lehet, ezt a nagy értékű épületet.