A valamikor kombinát nevet viselő, Kovásznán, Kézdivásárhelyen és Bodzafordulón is részlegekkel rendelkező óriásgyárat, mely a román kivitel egyik oszlopának számított a hetvenes és nyolcvanas években, az idejében végrehajtott magánosítás menthette volna meg. Hogy ez milyen körülmények között és miért hiúsult meg, többek közt erről érdeklődtünk Smazenka Ferenc volt vezérigazgatótól. Ő annak idején felmondással távozott cégétől, s miként mondja, valósággal emberkerülővé vált, évekig tartott, míg kiheverte a kudarcot. Egy csőd története nem csupán gazdasági kérdés, közben emberi sorsokat darál be a gépezet, idegeket nyű el, és az embertársakba vetett bizalmat ingatja meg — az egzisztencián túl az erkölcsi biztonságot is aláaknázhatja. A narrátor lelki válságán túljutva úgy érezhette, számadással tartozik a nyilvánosságnak. Köszönet érte.

Vonakodott a főnökségtől

Smazenka Ferenc faipari mérnök 1969-ben végezte el szülővárosában, Brassóban az egyetemet, Rădăuţi-ra helyezték ki feleségével együtt, onnan öt év múlva költöztek Sepsiszentgyörgyre, miután első gyermekük megszületett, hogy közelebb legyenek a nagyszülőkhöz. Itt a Helyiipari Vállalat — legnagyobb cége volt a megyének — bútorgyárának lett vezetője, s miután felépült az új gyár, és kiválva országos vállalattá lépett elő, annak részlegvezetőjeként, majd a megyei kombinát megalakulása után technikai és kereskedelmi igazgatóként dolgozott.

—’89-ben megtörtént a váltás, és bár sose szerettem főnök lenni, írásba is adtam a Frontnak, hogy nem veszek részt semmilyen választáson — azt én helytelen dolognak tartottam —, végül mégis megválasztottak. De hazudnék, ha nem ismerném el, jól is esett. Kigyűltek az emberek, nem akartak dolgozni, hát engedtem. Nem bántam meg egészen ’94-ig. Habár nagyon nehéz időszak volt gazdaságilag, de volt tapasztalatom, mindenki ismert, a legrégibb ember voltam a gyárban, és mindig találtam megoldást. De sajnos, egyéb gondok is felvetődtek. Én Brassóban nőttem fel, nem tudtam, mi az, hogy magyar vagyok. Mindhárom nyelvet beszéltem, mindenkivel kijöttem Rădăuţi-on is, s nem vettem észre, hogy a szembenállás annyira kiélezett lett volna. De amikor ’90-ben arra készültünk, hogy ezentúl a saját belátásunk szerint kell vezetnünk a gyárat, kirobbant a román—magyar ellentét.

Hogyan folyt a betelepítés?

— A vezérigazgatónk, Munteanu volt akkor már tíz éve abban a tisztségben. Én testi-lelki jó barátomnak tartottam, a lelkemet odaadtam volna érte, és úgy hittem, ő is. S akkor ’90 elején egy gyűlésen kijelentette, hogy én ki akarom rúgni a gyárból a románokat. Ő észrevette ugyanis, hogy szervezkednek az én megválasztásomra, s ehhez folyamodott, számítva arra, hogy az irodai személyzet, az ún. TESA hetven százaléka román volt. Hibáztatom magam, hogy nem vettem észre korábban, tíz év alatt teljesen kibillent e tekintetben az egyensúly. De a személyzeti ügyeket a vezérigazgató maga intézte. Ráadásul megvolt a saját iskolánk faipari szakos osztályokkal. Ott pár év alatt három-négyszáz gyerek végzett inas és szakmunkás képesítéssel. Én pedig nem tudtam, azok kilencven százaléka román. Úgy hittem, helyiek a tanulók, pedig hozták őket pénzért Moldvából. Tőlük tudom, ugyanis ’90-ben összeszedtem őket. Akkor mesélték, hogyan élnek szegények a bentlakásban, megfőznek egy levest, megvesznek egy kenyeret, és egész héten azt eszik. Ráadásul kilencven százalékuk leányka volt. Egy bútorgyárban legfeljebb hatvan-hatvanöt százaléka lehet az alkalmazottaknak nő, a többinek férfinak kell lennie, mert bizonyos munkahelyeken elképzelni sem lehet, hogy nő dolgozzék. Mi mégis rákényszerültünk a felvételükre, mert nem volt más. Ezekkel a gyerekekkel évről évre állandóan hígult fel szakmailag az amúgy sem túl erős személyzet. Olyan volt a terv, mint a gumi, mindig kétszer annyit szabtak meg, amennyit teljesíteni lehetett, s erőszakolták a személyzetnövelést. Állandó volt a harc a tervlemaradás miatt, nem volt meg a fizetés. Nos, a gyerekek akkor elmondták nekem, hogyan toborozták őket. Állítólag a családjuk kapott egy bizonyos összeget, ha szerződnek a gyárral, s azzal beiratkoztak a szakiskolánkba. Volt a megyei pártbizottságban egy osztály, mely ezzel foglalkozott.

A választás

— Nos, az első reakcióm az volt, le kell stoppolnunk a létszámnövelést, hogy feljavíthassuk a munkatermelékenységet. A maximum termelékenységet csak úgy érhetjük el, ha a legnagyobb termelési kapacitáshoz arányítom a létszámot. Olyan 1000—1100 ember dolgozott itt Szentgyörgyön akkor, le kellett volna csökkentenünk 850-re. El kellett volna bocsátani, de 400 tanulónak kellett végeznie az iskolában. Ők szerződést írtak alá, hogy az iskola elvégzése után öt évig itt dolgoznak, ha nem, visszafizetik az iskoláztatási költségeket, ami tízezer lejre rúgott. Az 1800—2000 lejes bérek korában nem lett volna olcsó mulatság. Azt javasoltam, engedjük el e tartozást a diákoknak, s aki haza akar menni, menjen haza. Egy gonddal kevesebb lesz. Na, ez kirobbantotta a bajt, ebből kifolyólag ellentétbe kerültünk. Én akkor írásban jelentettem be, hogy elmegyek szabadságra, és nem veszek részt a választáson. No de vacakoltak, végül belementem. S elkezdtük a menetet. Én mindenkit felírtam valamilyen tisztségre jelöltnek, volt vagy kilencven mérnök összesen. Nem akartam, hogy azzal vádoljanak: megrendeztem a választást. Érdekes volt, vezérigazgató nem akart senki lenni, így én maradtam egyedül. Az első körben megválasztottak, de azt mondtam, érvénytelen, szavazzunk még egyszer. A kovásznai küldöttek legalább kétharmada román volt, de azok mind mellettem álltak. Ismertek, mert ’90 előtt minden egységnél előfordult, hogy nem volt igazgató, s így én másfél évig Kovásznára jártam ki igazgatni, aztán Bodzafordulóra a székgyárba. Azok mind románok voltak, de engem támogattak.

(A kombinátban különben 4600 alkalmazott dolgozott akkor, Kézdivásárhelyen ebből 1000 körül, Bodzafordulón 600. Az etnikai összetétel: ,,’74-ben nem tudom, hogy Szentgyörgyön volt-e két román, az irodákon is legfeljebb tíz százalék. Sok tanuló került Kovásznára és Bodzafordulóra, Kézdi ügyesen lavírozott, nem is nagyon erőszakolták arrafelé az embereket. Szentgyörgyön az említett rengeteg leánykával volt tele a gyár. Mondjuk, a fele lehetett magyar az alkalmazottaknak, az idősebb munkások, akik a hangot megadták, inkább azok. Ők kezdeményezték az én jelölésemet. No de ugyanők a magyar részlegfelelőst ’90 elején elhajtották, és a románt tartották meg.")

Har—Cov-idők

— A választás után sajnos megkezdődött a balhé. Nekem ráadásul egy csúf epekövem lett, amiről azt hitték itt, hogy hasnyálmirigy-gyulladás, amivel megijesztettek, azelőtt halt meg egy barátom hasonló betegségben. Azt javasolták, nézessem meg Magyarországon, végül Németországban műtöttek meg. Azalatt itt elszabadult minden. Az irodai személyzet Munteanut akarta visszarendezni. Egy tizenvalahány pontos panaszt küldtek fel a központba és a minisztériumba. Azt remélték, nem jövök haza. Na, de felépültem, s bár nem lett volna még szabad, bementem dolgozni. Összehívtam az irodistákat, és kiálltam elejükbe. Az volt a baj az itthoni vezetőkkel, hogy nem mertek szembesülni az emberekkel. Hát meg kell tárgyalni a dolgokat! Én kiálltam, s ott egy napig tárgyaltunk. Sorra vettem a pontokat, megbeszéltük őket, elmondták a bajaikat ők is, én is. Persze, felhívott közben a miniszter. Többek közt azzal vádoltak, hogy a románokat üldözöm el Szentgyörgyről. Megtárgyaltunk mindent, s én azt hittem, lecsillapodtak a kedélyek. De nem úgy történt. Sok brassói elment. Ők eredetileg azért választották Szentgyörgyöt, hogy közel legyenek otthonukhoz. Előfordult, felhívott a brassói gyárból egy kolléga: Mi történik nálatok, Feri? Négy mérnöknő jött ma azzal, hogy űzöd el őket. Ezzel a szöveggel vetették ott fel magukat, s itt pezsgőt nyitottak, hogy sikerült. A dolog eljutott a parlamentig, a Har—Cov-jelentésben négy oldalt szenteltek név szerint nekem. Amikor felolvasták, attól féltem, édesanyám egyedül nézi otthon a tévét, s baja esik... Az állt benne, hogy a legjobb mérnököket kiraktam, mert románok voltak, azért szállítok Magyarországra bútort, mert a lányom ott tanul, s hogy az hasznára váljék, a Balatonon villám van stb. Megvan a jelentés, tudom, ki jelentett fel, volt munkatársaim, a volt igazgató és a jogtanácsos.

Vasárnapok helyett

— No de megindultunk. Elég nehezen ment, az emberek azt várták, jobb lesz, mint azelőtt. Könnyebbség volt, hogy szombat-vasárnap nem dolgoztunk, de azt jelentette egyúttal, hogy 245 óra helyett csak 170 óra volt a munkaidő. (A korábbi időszakban soha egy szabad vasárnapunk nem volt, két vasárnapra kötelezett a központ, egyre a párt, és a negyedikre mi, mert csak úgy tudtuk teljesíteni a tervet. A faiparba ’75 után semmit nem importáltak, hazai gépekkel kellett dolgozni, melyeknek nem volt meg a precizitásuk, a minőségük, ezt kézi munkaerővel kellett pótolni.) Ezért talán ’90 végén hitelfelvétellel próbálkoztunk, következő év elején összeállítottuk a dokumentációt, de a bank csak kormányhatározattal adhatott. Én annak tulajdonítottam, hogy sikerült: felvettük a Confolux Rt. nevet, s ebben nem utalt semmi a kombinátra, ahogy korábban hívtak. Kapott a villanyvállalat, a gázvállalat és mi 1,2 millió dollárt. Ennyit két év múlva sem kapott egyetlen faipari cég sem. Nos, beszereztük azokat a gépeket, melyekkel a 245 és a 170 óra közti termelékenységbeli különbözetet pótolni tudtuk. Rövid idő alatt elértük a ’89 előtti szintet, erre nem volt példa egyetlen vállalatnál sem. ’90-ben hatalmas visszaesés következett be, és sokan még tíz év múlva sem tudták utolérni magukat. ’91-ben kivált a kovásznai gyár, úgy gondolták, jobb lesz nekik egyedül, de végül leálltak. Isten nyugtassa szegény Csegezi Lacit, a volt igazgatót. Utóbb őt is kicsinálták, s nem bírta idegileg. Új céget alapított, de belebukott, és öngyilkos lett. Nekünk azonban nem ment rosszul, megvoltak a hagyományos piacaink.

(folytatjuk)