Az elhagyatott épület körül netezek, burjánban utat törve a Feketeügy egykori könyökkanyarjához keresem a kilátást, hogy a megáradt folyót fotózhassam. A szomszéd az épület lenti, árterületre nyíló teraszára vezet, ahonnan beláthatom az egész teret. Közben megfigyelhetem a haldokló épület fizikai állapotát. Siralmas. Az építőanyag-lerakatként használt, egykor elegáns termek mállanak, ahol parkettapadlózat volt, szétroncsolódva korhad. Gabonaraktárként használják, egy behemót gépszörnyeteg — elevátor — a veranda ablakán át nyújtja be ormányát a terembe. Kint is enyészet, bent is pusztulás és rohadás.

Kérdezem: kinek a gondjaira bízta valaki ezt az épületet?

Kísérőm a sepsiszentgyörgyi Mopacót nevezi meg, de jelzi, hogy az egykori tulajdonosok perelik vissza az ingatlant. Per alatt áll, azért néz így ki.

Aztán megérkezünk a teraszra. A kilátás a Feketeügy lapályára remek. Bebokrosodott egykori legelők és kaszálók úsznak az árban. Látványként tetszetős az egész, de az értéktelen fás növényzet is a pusztulást, egy kistérség degenerálódását jelzi.

Mondja is kísérőm, hogy oda száz kecske kellene, s azok egy tél alatt kiirtanák a bokrokat.

Lecsapok a témára, és kérdezem: miért nincs a falunak száz kecskéje?

Mindjárt tehén sincs — érkezik a válasz. A főút mentén lakók nem tarthatnak tehenet.

Rögvest világosodik az elmém: a hosszú-hosszú falut átszelő aszfaltút emiatt patyolat tiszta. Nincsenek tehenek. Ha vannak, nem szabad kihajtani a főútra. A reggeli órákban a legelőre kiáramló szarvasmarhák nem kenik be ürülékpasztával az utat. A gépkocsizók nem rettegnek, hogy a tehén szarva betöri-e a szélvédő üveget, vagy ma még megússzák ezt a kalandot. Nem rettegnek, hogy a leszbikus hajlamú üszők egymásra hágva nem sodorják-e le a visszapillantó tükröt. Felénk ugyanis egy melegfesztivál így festett még néhány évvel ezelőtt.

Szentivánlaborfalva főutcája példásan tiszta, egymást érik az átlátszó bura alatt, tüllfüggöny alatt tartott kürtőskalácsos, vert héjú, édesanyámsütötte kenyeres, napernyős, esőernyős pultok végig a falu hosszán.

El sem tudnám képzelni, hogy ez a szépséges és kívánatos falupanoráma milyen lenne, ha a porta előtti portékát kínálók marhaürülék közepette toporognának. Így viszont Székelyföld idillikus, cukorzománcos, pityókás kenyeres arcát hordozhatják szerteszét az országban az átutazók, és a történelemben szabadon kóborló, az utakat bepiszkító marhák mind mondhatják, hogy ők adták nekünk a rovásírást. Akarom mondani: ők adták a kultúrát.

Berde Mózsa, Laborfalvi Róza s a többi híresség, a Szent-Iványiak, az Aporok, a Páll Ferencek bizonyára elégedettek lennének, ha erre járhatnának, a szentiványi faluképpel.

Csak be ne tévednének az egykori udvarházból az ,,átkosban" jól-rosszul összehozott udvarház épületébe, mert menten kérnék innen a kitelepítésüket.

Immár rögeszmésen mondom parlamenti képviselőnknek és szenátorainknak: törvény kell kezdeményezni azzal kapcsolatosan, hogy az állami vagy magántulajdonban lévő, akár pereskedés alatt leledző ingatlanok végső pusztulását valamiképpen megakadályozhassák.

Mert ma a szemünk láttára és korunk szégyenére hatalmas értékek pusztulnak el.

A törvénykezés száz okos kecskéjére lenne szükség, hogy Székelyföld, Erdély, az egész ország képét így lejárató, ennyire lepusztító folyamatoknak valamiképpen útját állják.

Száz kecske kéne...