Az eredményt mindenki látja: már alig akad csendes, tiszta, pihenésre és felüdülésre való vízpart vagy erdőszél, sőt, a rengeteg mélyén sem a medvétől retteg már a jámbor polgár, hanem a mindent feldúló, bemocskoló két- és négykerekű motoroktól. Ugye, a nyeregben ülőknek is kell kikapcsolódás. És az nálunk nem szempont, hogy másokat ne zavarjunk. A környezet? Kit érdekel a környezet?

Alkalmanként néhány megszállott önkéntes kitakarít egy-egy kisebb övezetet, összegyűjti és elszállítja a felelőtlen tömegek szétdobált szemetét, lebontja a folyókat eltorlaszoló pillepalack-gátakat. Minden tiszteletet megérdemlő munkájukért többnyire csak vállveregetést, esetleg egy pityókatokányt kapnak. Nyomukban rövid ideig fellélegzik a műanyagtól mentesített táj, aztán két hét múlva megint eluralkodik a kosz és a káosz. Mintha ez lenne a normális.

A kérdés csak az, hogy mire valók nálunk a hatóságok: hiszen az írott és íratlan, lassan feledésbe merülő természetvédelmi szabályok betartását megkövetelhetné a terület tulajdonosa, gondnoka, az önkormányzat, közösségi rendőrség, környezetvédelmi hivatal és őrség — de egyik sem teszi. Legjobb esetben beérik az utólagos tisztogatással. Megelőzésre még ebben az ínséges időben sem figyel senki, mikor pedig az államkincstárt szép összegekkel gazdagíthatnák a randalírozóktól behajtott bírságok. Ritka kivétel a Retyezát-hegység, ahol a kirándulónak távozáskor fel kell mutatnia szemetét — és le is kell vinnie a hátán. Tehát lehet! Csak hát ez sem megy magától — könnyebb elfordítani a tekintetet, mint elmozdulni a hivatali székből. A jónép meg hadd fúljon meg saját mocskában: megérdemli.

De mit vétett az erdő és a patak? Hol is akarunk mi turizmust fejleszteni? Illetve: miféle idegenforgalomra számítunk? A Kárpátok kertjének egyelőre csak a rombolók örülhetnek: itt minden megengedett, ami a civilizált világban tilos. Ez a mi ütőkártyánk. Nem a zöld levélke, hanem a szeméttenger, dübörgő technikával. Ki pihent a hétvégén?