Amikor huszonkét esztendő után ismét ráborulhattam a mai Románia széles keblének acélos szikláira, annak is éppen a közepén, a Székelyföldön, ott, ahol az ország szíve s a Vatra Românească ver (bennünket), megfogadtam, hogy nem panaszkodom, mert nem lesz hozzá erőm. Ezt a fogadalmat már be nem tarthatván, elmondom itt egy töredékét annak, amit megéltünk kettesben a Romtelecommal.
Májusban szerződést kötöttünk telefon és televízió felszerelésére. A tévé két napig működött. Egy hónapon át telefonálgattam, turistaként gyalogoltam naponta hozzájuk, egyszer kijöttek, beállították a tányérantennát, továbbra is semmi. Mondottam, felbontjuk helyben s rögvest a szerződést. Azt mondták, 150 eurót kell fizetnem a hűtlenség miatt. Mondtam: sosem működött a felszerelés. Házasságot bontottunk. Ehhez tegyem hozzá a lényeget: az iratoknak, a beszélgetések százainak egy századát sem értettem románul. Messziről jött azt mond, amit akar, s aki messziről jön, annak is azt mondanak, amit akarnak.
Van egy asztal, tegnap ott állottam sorban, a pénztáros nem értette, miért, s mit nem értek románul. Mondotta, jöjjek, kilenckor nyitnak. Mentem, nyitottak, de a magyarul tudó hölgy csak tízre jön. Állottunk, vártuk a magyar szót.
Én kerültem egyet tízig, aztán tíz előtt vissza, legyek első a magyar sorban. Negyed tizenegykor megjött a hölgy, magyarázott, számolt, kiderült, hibás a számlázás.
Fizettem. Sokszor fizettem, de hát huszonkét esztendő alatt megváltozott a román nyelv, még az is, amit tudtam és értettem.
Amíg várakoztam a sorban, arra gondoltam: na, ennyit elértünk azért magyarokul Romániában, hogy számunkra külön sort nyitnak! Nem semmi, hanem sok ám az!
Nézem közelről félájultan a melegben, hogyan is van ez Kovászna megyében, a túlnyomó magyar többségű Sepsiszentgyörgyön, hogy külön sorolják itt a magyarokat? Jut eszembe az is, hogy rémülten tiltakoznak emitt is, Romániában a fajüldözés ellen, hivatalból! Akkor meg minek nevezzem ezt az állapotot, amelyben leledzünk? Külön kezelnek bennünket, mint a szellemileg, fizikailag sérült helyzetűeket.
Innen már csak egy lépés, hogy külön asztalhoz ültessenek, külön ruházatban...
Szilágyi Domokos szocializmusbeli gúnyiratából idézek ide, s vigaszomra tán, két sort:
Elmondja szépen, akkurát,
hogy fejlődtünk, de akkorát!
És beleléptünk itt is, túlfelől is az Európai Unióba, amelynek a legkisebb gondja is nagyobb annál, hogy az elveit, a sajátjait kövesse.
És — kormányon van a magyarság Romániában, de ennek s az előzőeknek s a leendőknek sem érettünk dobog a szíve, éppen ott, ahová leborultam idén február 2-án.
Román sor, magyar sor, magyar sors. Az 1848—49-es forradalom és szabadságharc után írja Heinrich Heine német költő: ,,Ha azt a szót hallom: Magyarország, szűknek érzem magamon a német módra szabott zakót."
Ha azt hallanánk egyszer, hogy... nem folytatom. Autonómiatörekvésünket az ENSZ-nél egy romániai kormánytag, magyar ember gáncsolta el minap, mondván ellenünkre, hogy minden a legeslegjobban van ebben a legeslegjobb román demokráciában, kivált leges a magyarok sorsa!
Magyar küldött mondotta. És még nem hívtuk vissza megpofozás ügyében.
Ez mind a Romtelecom kétnemzetiségű sorához vezet, és onnan tovább, tovább. Meddig? Rajtunk, sajnos, nem múlik.
