A Ceauşescu-rendszer meglopott nemzedéke mára szülővé, nagyszülővé nemesedett. Most az unokákon lenne a sor.
Peregrinus érezte, hogy van remény, hisz annyi manapság a remek kezdeményezés, s ha a puhányságra serények meg nem fojtják, lesz itt még magyar élet. Hacsak a tömegek láthatatlan hűtlensége el nem árulja a nemzetet. Nekik kell most emlékezetükbe idézni, miként lehet megtartani az országot. A trianoni vész maradék parazsának pisla fényével bár, de meg kell világítani az igazságot: az ország azé, aki benépesíti. Pusztán bizakodással és reménnyel nem szabad elkendőzni a valót.
Mire felocsúdott gondolataiból Peregrinus, már Kolozsmonostorra érkezett. Balra, az út melletti kerek domb tetején a Kálvária. A bencés apátságot még I. Béla király alapította. Majd négyszáz évvel később Budai Nagy Antal, miután kétszer is erőt vett a nemességen, itt egyezkedett az urakkal. Becsapták.
E gyönyörű kőtemplomban most az ortodox pópa vezeti a liturgiát.
Csalódottan bár, de a lehetőségek hitének hangulatában érkezett utasunk Kolozsvár főterére, hogy aztán a lovon ülő Mátyás előtt tátongó irdatlan szemetesgödör láttán menten le is hangolódjék.
Egyszer már ásattak a téren a magyar múltat kutatva. Most ősromán leletek után vizslat a hivatalból kirendelt régész. És ha már kirendelték, hát talál.
Egy ízben — szól az 1960-as években terjesztett legenda — a román történelmi mitológia alkotó szellemű élharcosa, Constantin Daicoviciu, az egyetem rektora régész-történész hallgatóit vitte ki egy ásatáshoz, s azok a mélyből felszínre is emeltek egy agyagkorsót, amelyen — alapos tisztogatás után — a következő felirat volt olvasható: „Daicoviciu elvtársnak szívélyes üdvözlettel: Decebal, a dákok királya."
Kissé sarkítottan ugyan, de jellemző vonása ez a román őstörténetkutatásnak.
De visszatérve főtéri „mélységeinkhez": egyik is, másik is magáénak akarja a várost. Jogát rá egy-egy gödör mélyén véli megtalálni. A magyar régész úgy nyilatkozott: a honfoglalás kori temetők legnagyobbikára lelt. Talált holmijával a román is elégedett: a honfoglaló magyarok városa a rómaiak Napocájára épült. Tehát az örökség része. De magáénak tartja a várost a betelepített szász is, aki jövevényként a középkorban felépítette.
Máig folyik az „örökösödési" per. Akárcsak az Óvárosban született Mátyás király származásáról, akit, bár tudja, hogy sok köze nincs hozzá, a román is magáénak akar. A nagyok tulajdonjogáért mindenki versenyez, de a nagyok már idejekorán eldöntötték, hogy kinek a (nemzeti) színeiben válnak naggyá.
A szerb származású Eminovics Eminescu néven vitathatatlanul a legnagyobb román költő, miként Petrovics is Petőfi néven alku nélkül a mi zászlónk. És Liszt Ferenc sem a németeké, miként Ionesco, Eliade, Brâncuşi, bár a franciák tenyeréből ettek, lelki lenyomatuk román voltukat fedi fel. Persze, a kultúrpolitikusok vitái mindig parttalanok.
A szülőföld és a haza nem minden esetben azonos. Egy s ugyanaz, de mégis másként. Az egyik az ér, a másik a folyam. Az egyik szemhatára csak az utca végéig terjed, s az anyja kötényébe búvik védelemért. A másik a határokat ügyeli, és millióktól várja a rokonszenvet. A szülőföld lágy és puha emlékkel bélelt, a haza „nagy és tomboló valóság". Az egyik visszapillant, a másik előre figyel.
Állt tehát a gödör 1943-ban, s áll ma is. Talán arra várva, hogy leletekkel töltsék fel. Századok múltán, ha újra ásatnak itt, a jövő régésze azt mondja majd: szemetelő népek éltek itt a 21. században. (...)
Fennmaradt egy név- és adólajstrom 1453-ból. A lakosság fele magyar, fele szász. Ötszáz lélek itt, ötszáz ott. Ilyen arányban kormányozták a várost is. A bíró egyik évben magyar, a következőben szász. Ők éltek a várfalak védelmében, de a falakon kívül már duzzadt a külváros. Halovány erecskeként a hegyekből leszivárgott a románság. A határban, Feleken telepítették le őket a kereskedők védelméül a rablók ellen.
Ekkor már régen álltak a céhek a maguk szigorú szabályzatával, amely még a magánéletre is kiterjedt. A céh tagja csak házasember lehetett, de ha például a lakatos, az ötvös, a szabó elhagyta asszonyát, és nem törvény szerint vált el, szakmáját többé nem gyakorolhatta.
A legkülönfélébb rendszabályok, a céheké és a városé, korabeli magyar nyelven íródtak. Az egyházi feljegyzések, templomi leltárak latin és magyar nyelvűek.
A gazdag és előkelő Kolozsvár magyar lélekkel él. 1792-ben állandó magyar színházat létesítenek itt. A várfalakon kívül rekedtek egyre népesebb tábora viszont már vegyes. Amikor 1800 (!) táján megszámlálják a népességet, Kolozsvár tízezerhatszáz lakója közül mindössze ötszáz a román, de a központi hatalom segédletével már építik templomaikat. A városnak a piaristák vezette híres egyetemén tanul egyebek között magyar nyelven jogot a későbbi móc népvezér, a magyarság esküdt ellensége, Avram Iancu.
Utasunk eltűnődött, vajon miként tehettük ellenségünké. Dölyfünk és kevélységünk, vélt fölényünk és büszkeségünk, avagy Bécs ingerelhette ellenünk Horeát, Cloşcát és Crişant olyannyira, hogy baltás hadaik csaknem teljességgel kiirtották a környék magyar lakosságát? És a bevált módszert a későbbiekben Iancu vezetésével is folytatták. A léleknek milyen mérvű megalázása kellett ahhoz, hogy ez bekövetkezzék? Vagy csupán a Habsburgok irányított hadoszlopai voltak ők?
De hát ezek fölöttébb bonyolult kérdések, a leegyszerűsítés nem ad választ rájuk.
Kolozsvárt persze joggal láthatta a románság nagyképűnek. Ez a népcsoport valójában soha nem illett a városhoz. Ők a provincia, a vidék emberei. Persze, számtalan magyar is az. Ez a város valami rejtélyes oknál fogva felülemelkedett a többi városon is. Nem gazdagsága, nem is magas kultúrája, iskolázottsága, nem hagyományai helyezték a többi elé — ezek csak született vonásainak következményei voltak —, de bölcs magabízása. A szellemisége, amely átleng rajta, mint valami titokzatos mosoly valamely emberarcon. És ez a mosoly akaratlanul is hitelt és hatalmat ad neki. Engedelmességre késztet. Pedig semmit nem parancsol. Csak van. Ilyen. Hatalmat gyakorol minden idegen felett. Alázatossá teszi, bár nem kér alázatot, hűségessé, bár nem igényli, avagy éppen ellenségessé, holott nem adott rá okot. Szeretheted, nem jön zavarba, gyűlölheted, nem hátrál meg.
A vidéki lelkületű ember erőszakkal, rajongva szeret. Türelmetlenül. Idegenek tőle e tulajdonságok. A megilletődöttséget sem kedveli. (...)
Kétségtelenül van ebben a magatartásban egy kis ősi fennhéjázás is. De ez nem sértő. Inkább azt mondhatnánk, hogy az idegennel szemben némi elnéző leereszkedés enyhe iróniája csillan meg benne.
Az ősi város csupán néhány száz ember volt. Csendes, hallgatag, megfontolt egyén. Nem lehetett tudni, miről mit gondol. Rejtélyessége tette fővárossá, illetve azok a vidékiek, akik e rejtélyesség titkát vélték megfejteni. Sokkal inkább kolozsvári az ide vetődött román paraszt, aki ügyet sem vet e titokra, csupán besározza, mint a román értelmiségi, aki beleőrül e titok megfejtésébe. Bezárkózik, vagy alkoholistává válik.
Kolozsvár csendes, szemlélődő. A vidékiek légiókat küldtek ellene, hogy a róluk alkotott véleményét kicsikarják. De Kolozsvárnak szava sincs, csak fölényes mosolya. És ez bosszantó.
A román politika alighanem mai napig úgy véli, hogy ezt a fölényességet magyar lakói teszik, ezért legszívesebben mind egy szálig eltüntetné őket. A maguk módján, a korszerűség eszközeivel meg is teszik. Van hozzá hatalmuk. És miután ilyen-olyan módszerrel száműznek majd minden itt élő magyart, ha majd a város arcába néznek, ugyanazt a zavarukat keltő fölényes mosolyt látják rajta.
Provinciává kell zülleszteniük, hogy jól érezzék magukat benne. Jó úton járnak. Lassan Kolozsvár sem azonos önmagával. Titkát ma már a temetők rejtik.
Utasunk, ki felnevelő otthonát tiszteli Kolozsvárban, gyerekként, bő ötven éve, kerekre nyílt tekintettel csodálta meg a városban olykor-olykor feltűnő bocskoros, bő gatyás, pendelyinges, tüszős férfiakat, akik egy általa eddig soha nem hallott nyelven szóltak egymáshoz. Ők voltak a mócok, a hegyi emberek. Iancu népe, Vasvári Pál gyilkosainak leszármazottai. Dézsát, csebret, sózótekenőt, ágseprűt, fakanalat, vállfát árultak a piacokon. A város szélén pedig, a valamikori Széna téren építkezéshez való, hat-nyolc méteres gerendafát kínáltak. Apró termetű, zömök mokány lovaik kipányvázva nyugodtan abrakoltak, miközben ők görbe késükkel marokból falatoztak.
Fiaik és lányaik ott ültek már a hivatalokban, de még csendben. Mindenikük beszélt magyarul. Különben nem tudták volna ellátni feladatukat. A főasztalok főhelyeit ők foglalták el már akkor is, de alázatosak, sőt, alázkodóak voltak. A város még magyarul beszélt. Az üzlethelyiségek és a kisiparosok műhelyei fölött magyar felirat, bent magyarul kérték a vevőt, hogy parancsoljon, és magyar szabó, magyar cipész vette a mértéket ruhához, lábbelihez.
Még ötven éve. Alig több mint harminc évvel Trianon után. Alig tíz éve a „felszabadulást" követően. És ma? A helyen, ahol hajdan, még mielőtt Kolozsvárhoz csatolták volna, a mócok falvai, a hegyi népek kis szórványtelepülései pihegtek, a határban most az egynyelvű várostábla áll. Egynyelvű, román, ami azt jelenti, hogy a várost húsz százaléknál kevesebb magyar lakja. Ésszel fel nem fogható, de hihető. Csak végig kell sétálni a városon, fület hegyezve.
Peregrinus rémálmot látott. Egy zsúfolt autóbuszon utazott hitvesével. Valaki közébük hajolt, és megkérdezte: Milyen kenyeret eszel?
Milyen kenyeret eszel? — hangzott az ostoba kérdés egy feddő, nyársaló tekintet kíséretében. Román kenyeret, természetesen. És elvárták, hogy a száj, amelyik nem átallja befalni a román kenyeret, más szóra ne nyíljon, mint románra. Elhallgattak.
Milyen… milyen… milyen kenyeret eszel?
Egy következő képben Peregrinus egy zsúfolt autóbuszban ötéves kislányával. A gyermek jókedvű. Jókedvében egyszerre dalra fakad: „Nincs szebb lány a magyar lánynál…" A negyvenszemélyes busz mind a nyolcvanöt utasa egyszerre hallgat el. Talán egy pillanatra még a Föld is megszűnt forogni. Ekkora arcátlanságot…! — gondolták egyesek. Ekkora bátorságot…! — gondolták mások.
Peregrinust kiveri a veríték, és szégyenkezik — mindkét vélekedő nevében. Álmában mintha otthon járt volna, mégis a legidegenebb idegenben. Tudta, hogy otthon van, mégis haza, Haza szeretett volna menni.
Peregrinus egy szerkesztőségi szobában. Egy füzetből a magáéba másol valamit. A politikai szeminárium aznapi leckéjét. Egy kivörösödött arc hajol fölibe. Az arcnak neve van, magyar neve. Száját szóra tátja: „Fiúka, ez rosszabbul esett, mintha egy pofont adtál volna."
Peregrinus, a szerkesztő egy kuriózumról, a városban újra megjelenő konflisról ír. Főszerkesztője a homlokát ráncolja: „Konfliktusokról nem írunk!" Peregrinus kinevetné, de álmában az ember nem tud nevetni. Rossz álmában különösképpen nem. (...)
Peregrinus barátját, egy románnyelv-tanárt „barátai" kidobták egy negyedik emeleti tömbház erkélyéről, s szörnyethalt. Állítólag borközi állapotában szívesen hangoztatta a történelmi igazságot, miszerint az első latin betűs román nyomtatványt, egy zsoltáros könyvet Heltai Gáspár kolozsvári nyomdájában állították elő magyar nemesek költségén 1570-ben, s hogy az Ószövetség öt könyvének első román fordítása Szászvárosban jelent meg 1582-ben Geszty Ferenc dévai várkapitány költségén.
Kolozsváron a Farkas utcai ferences rendi kolostorban ekkor három — teológiai, filozófiai és jogi — fakultással már régen működött a magyar Akadémia.
Az első román nyelvű krónikákat majd csak a 17. században írják.
Peregrinus egy kulturálatlan keleti horda tagjaként — ahogyan a magyarságot nevezik — most rossz álmából ébredt.
