Harminc-negyven év körüli fiatalemberek kortyolgatják a sört, van köztük barna, de egészen szőke is. Első szavukkal nem is a munka felől érdeklődnek. Fizessen egy sört, főnök, nincs pénzünk! — dobják fel a labdát, de nem vagyok fizetős kedvemben, nem veszem a lapot. A napszámból rengeteg sör kijönne, negyven lejt szokás fizetni, plusz reggeli, ebéd, kávécska, egy-két pohár ital, s még azt is el kell nézni, hogy a napszámos keze alatt nem ég a munka. Aztán csak megkérdezik: s mennyit fizet? Mondom. Hát mi annyiért nem dolgozunk! — jön a gyors válasz. Ennyit, nem is próbálnak alkudni, felverni az árat, nem mondják el, mennyiért dolgoznának. Tiszta sor: inkább nem dolgoznának. Pedig tudnának, erejük teljében vannak.

Lassan nyílik a kapu, öreg cigány asszony totyog be. Egyik kezében nádból font lábsúrló, másikban karódarab, arra támaszkodik lépegetés közben. Háta derékszögben meghajolva, arca szinte a földet éri.

Van egy lábsúrlóm, vegye meg. Egyebet má’ nem tudok dolgozni. Csak öt lej. Veszek abból egy csepp puliszkalisztet, salátát öntök vele, egyéb nincs, mit enni. Nincs pénzünk — mondja szerényen.

Lábsúrló van itthon, azt is tőle vettük, egy hónappal ezelőtt. Szó nélkül megveszem ezt is. Megdolgozott érte, jár a fizetség. Nádat szedett, bütykös ujjaival megfonta, s a falu széléről házhoz is hozta. Szinte emberfeletti teljesítmény tőle.