A zuhogó esőben lelkesen indult Bölönbe az Erdélyi Magyar Ifjak, a Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet és a Kovászna Megyei Diákönkormányzat csapata, hogy segítsen azoknak, akiknek nagy szükségük volt rá.
Megérkezve olyan házba csöppentünk, ahol egyet léptünk, és süllyedtünk. Beléptem a szobába, mindenütt sár és iszap. Egy bácsi lakott ott, aki betegen feküdt az egyik szobában, ágyára sár tapadva, fura, kellemetlen iszapszagban. Felesége éppen az unokái számára régóta gyűjtögetett, nagy becsben tartott lepedőket, párnahuzatokat, terítőket próbálta menteni. Csöpögött belőlük az a fránya valami. Kérte, hogy próbáljuk kimosni a patakban őket, mert érzelmi szálak kötik ezekhez a dolgokhoz, nem akarja eldobni. Beleállva a patakba két órán keresztül mostuk.
Eközben a fiúk talicskával és ásóval hordták ki az udvarról a sok sarat. A fura massza nem akart fogyni, rátapadt mindenre. Időközben a lányok nekiálltak törölgetni a földet a szobákban. Picivel később úgy döntöttünk, hogy átmegyünk egy másik házba is segíteni. Mikor beléptünk, egy kis utánfutót pillantottunk meg, ahol ruhák sárfürdőztek kedvükre. Erzsike néni mesélte, hogy a hűtőjüket is fölborította a nagy víz. Szekrényeikben nem ruháik voltak, hanem kellemetlen állagú iszap. Nekiálltunk újra a nagymosásnak, a hideg kútvízben tapicskolva próbáltuk menteni a menthetőt.
Kis szünet után továbbmentünk egy öreg nénihez, akinek konyhaszekrénye, kályhája állt sárban. Elmesélte, hogy náluk van egy malacka, melyet az árvíz hozott, a kertjükben kanalak és tányérok úszkáltak. Pincéjében állt a víz.
Egy bácsi mámorosan, szomorú arccal kiabált nekünk valamit a patak egyik feléből. Ennyim maradt csak! — és rámutatott egy zacskóra, amiben egy kenyér volt. A faluban segélyt osztogattak. Mindenki kapott egy kenyeret, kevés élelmet és vizet, mivel ihatatlanná vált a kútvíz. Az emberek a csűrben alszanak, vizes paplannal takaróznak. Aki nem éli át ezt, fel sem tudja fogni, hogy mennyire szerencsétlenné és kiszolgáltatottá váltak ezek az emberek.
Néha panaszkodom, hogy ez sem jó, úgy sem jó. Veszekszem, és hálátlan vagyok, elégedetlenkedem sorsommal. Ezek az emberek nem szitkozódtak, nem hálátlankodtak. Nem kerestek felelősöket, nem hibáztattak senkit. Csak annyit mondtak, hogy imádkozzunk, és kérjük Istent, hogy segítsen rajtuk. A legnagyobb nyomorukban sem feledkeznek meg Istenről.
Levelem picit hosszúra sikerült. Talán lesz türelmetek vagy időtök elolvasni. De aki a mostani sorokat olvassa, az nem sajnált az életéből kis időt, hogy átélje azt, amit nagyon sok embertársunk. Persze, én csak nagy vonalakban tudtam leírni, de kérlek, gondolkodjatok el rajta. Segítettünk, összefogott ez a fiatal csapat, és ott voltunk, beleadva mindent. Nem nyafogva, nem sírva, hogy elég, és meguntam. Nagyon fontos, hogy egymás mellé álljunk. Rokonok, szomszédok, barátok, ismerősök, és igen, ezeridegenek is. Tanulságként csak annyit, hogy a hit és az összefogás a legfontosabb.
BENKŐ KATA
