Bemutatom Hugót
A személynév nem szándékszik vonatkozni senkire. Sőt, a név furcsaságával és némi humorával a szerző nem titkolt szándéka az elemeltség, de ugyanakkor a tapintható életszerűség látszatának keltése. Hugó megszületett, él és gondolkodik.
Talán ezen utóbbi tulajdonsága a legmeglepőbb és legriasztóbb, talán nem. Szó, mi szó, ennek az újságnak erre az oldalára ezennel Hugó beköltözött, és megpróbál szeretetben, munkában és építő kritikában viszonyulni ehhez a fortyogó fazékhoz (a világ, Sepsiszentgyörgy, nép, fiatalság, kinek mi).
A nyár kellős közepén egy reggel Hugónak őrült gondolat ötlik az eszébe: meg akarja fogalmazni egész életcélját egyetlen mondatban. Ez a gondolat akkorát huppant, hogy a becsapódástól felébredt, és az éppen arra járó szemétszállító autó beszűrődő sárga fényétől teljesen elvarázsolva érezte magát: hirtelen úgy gondolta, hogy képes lesz rá. Számtalan frissen érettségizett és megannyi egyetemet végzett fiatal képtelen megfogalmazni azt az egy-két-három-négy célt, amely belendíti és előreviszi az életét, a felnőttekről nem is beszélve. Hugó így érezte ezt, és ő nem akart így élni. Igen, így hát felült az ágyban, és írni kezdett.
A pénz, a mindig mindenben segítséget nyújtó, családokat, életeket, sorsokat és közösségeket összetartó, világot és embereket megmentő, bárki arcára bármikor mosolyt csaló — ezáltal szerető és mindig szerethető — egyetlen igaz, soha meg nem elégelhető, a kultúrát, színházat, hivatalokat életben tartó, az ember mindennapjaiba mindig sok-sok békét, reményt, örömet és megértést csalogató, különféle ételeket, házakat, autókat, ékszereket, gyerekeket megadó pénz.
Ahogy befejezte, Hugó összeráncolt szemöldökkel nézte a lapot. Azért mégsem lehet egy ember életcélja a pénz — gondolta, és újra nekifutott alkotásának.
A boldogság, a nem tudni, mikor miben rejlő, kétségbeejtően hamar elmúló — de hamar, váratlanul és kiszámíthatatlanul érkező —, könnyfakasztó, sorsokat eldöntő, minden helyzetben a csodás napsütést szemlélő, a folyóparton magányosan — vagy kettesben, netán hármasban — sétáló, mindig önmagába forduló, mosolygó, nagyon sokat és messzi földre utazó, színházban lelkesen tapsoló, templomba járó, erős hitű, Isten közelségét nap mint nap megtapasztaló boldogság.
Hugó nem érezte magáénak ezúttal sem. Saját patetikus hangvételétől belelkesedve azonban újra nekilátott életcélja megfogalmazásának, gondolván, hogy ha már az ő saját életcéljáról van szó, abba legyen belegondolva rendesen és mélyen.
A derű. Nem, mégsem a derű. A szeretet. Na, nem, az sem. A hírnév. Nem. A család. Az tuti nem. A barátok. Nem. A szex. Az sem. A becsvágy. Nem. Az egészség? A szeretet? A közösség? Az alkotás? A tudás? Az üdvözülés? Az eredmények? A hűség? A támogatás? A várakozás? A segítés? Az öröm?
Hugó összegyűrte a papírdarabot, a fal felé fordult, és elnapolta a problémát. Végül is még előtte áll egy egész élet, hogy megválaszolja ezeket a nagyon bonyolult kérdéseket. Miért kellene sietni? Még van idő. Tíz. Kilenc. Nyolc. Hét.
BARTHA LORÁND
