Mikor újra iskolába szólított a szeptember, tanárok tanítók közt forgolódva gyakran hallottuk a szomorú kérdést: Korodi Hajnalka nincs köztünk többé?
Súlyos betegségéről tudtunk. Mégis értetlenül álltunk koporsója mellett. Oly páratlan lelki erővel, hittel, tartással viselte a rászakadt terhet, mintha példát akart volna mutatni az utolsó helytállásból is. Mert sok mindenből állított példát. A szülőföld szeretetéből, emberségből legelsősorban. Hűségből, szerénységből, szakmai alázatból nem kevésbé.
Honnan volt az a lelki tartalék, az a kisugárzó szeretet, mellyel a tanártársat, de a kisdiákot is körülvette? Hogyan sikerült az egy életen át tartó tanulás elvének nemcsak hirdetője, de cselekvő részese maradnia?
Fiatalkori emlékek fűznek hozzá. Brassói magyar diákként ismertem meg. Másmilyen okokból kerültünk a hajdani római katolikus főgimnáziumból lecsonkított magyar középiskolai tagozatra. Ott tanultunk értéket tisztelni, teljesítményt megbecsülni.
A legjobbaknak nem aranyoklevél volt a jutalom, hanem a ballagáskor kézszorításba csomagolt ,,fiam, magától ezután is sokat várunk" tanári útravaló.
Ott, szórványmagyar iskolájában tanulta meg Hajnalka, hogy a magyar értelmiségi munkája sohasem maradhat öncélú, annak mindig a szolgálat jegyében kell fogannia.
Ezért sikerülhetett nagyon szépre a pár gyimesi esztendő, ahol főiskola után biológiatanárként dolgozott. Ezért vált irányítása alatt kívül-belül széppé az agráripari szakközépiskola Sepsiszentgyörgyön.
Főtanfelügyelő-helyettesként, később pedig a Tanítók Házának igazgatójaként már a megye oktatási gondjait vállalva bizonyította vezetői rátermettségét, lelkiismeretességét.
Életművének koronáját a Romániai Magyar Pedagógus Szövetségben kifejtett munkássága jelentette. Kiváló szervezőkészsége és emberismerete révén olyan kapcsolatrendszert épített ki, mely biztos alap volt és marad a szórvány- és tömbmagyarság, az anyaországi és az erdélyi pedagógusok mindenkori kézszorításában.
Nagy körültekintéssel szervezett megannyi rendezvényt. Orbaiszék, Kézdiszék, Erdővidék küldöttjei soha nem hiányoztak az általa vezetett kirándulásokról, mint ahogy képzéseiről, előadásairól sem. És a koporsója mellett is ott álltak tisztelegve iskolavezetők és távoli falvakból érkezett kollégák egyaránt.
Ballagáskor, iskolakezdéskor soha nem hiányzott, szívesen szólt a diákokhoz. Ez a tanévnyitó az első, amelyre hiába vártuk. Korodi Hajnalka nincs már köztünk. De velünk marad.
KEREKES GYÖNGYIKE
