Markó Béla gyönyörű gyermekverskötetei után az idei Ünnepi Könyvhétre egy új, szonetteket tartalmazó kötettel jelentkezett.
Újrakezdése, de mondhatni, költői "újjászületése" azért is érdekes, mert gyűjteményes kötetének (Szétszedett világ, Mentor, 2000) tanúsága szerint, ahogy aktívan politizálni kezdett, befejezte a versírást, úgy tartva, hogy a politika és a költészet nem fér meg együtt. (Noha ezt így soha, egyetlen vallomásában, interjújában sem fogalmazta meg.) Mindenesetre 1991 nyarán írta utolsó verseit, 1995-ben még egy érdekes verssel jelentkezett ugyan (Interetnikus párbeszéd), de aztán tizenhárom évig, a Túlélő képek második kiadásának szerkesztéséig nem írt verset, az először 1989-ben megjelenő vallomásokat, verseket tartalmazó antológia új kiadása viszont jó alkalmat teremtett az újrakezdéshez, megírta nagy önvallomásszerű versét (De ki élte túl?), aztán rendszeresen írt gyermekversei után váratlanul 2009. július 3-án elkezdte összefüggő szonettgyűjteményének írását, és az ihlet, az erő, a bátorság és a kedv egészen 2010. február 6-ig kitartott.
Markó dátumozza verseit, ezért pontosan nyomon követhető a szonettek időrendje, az, hogyan is épültek fel, s hogyan kapaszkodnak, kapcsolódnak egymáshoz, mint két egymás felé kinyújtott kéz ujjai, s hogyan keltik a megélhető világ teljességét, hogyan csendülnek meg a visszatérő motívumok, az évszakok szorításában viruló vagy vergődő kert látványa, amely kertben az egymást folytató, kiegészítő, időnként terrorizáló szonettek hősei — a költő, felesége, Anna és kisfia, Balázs — megélhetik az idő teljességét. A kertre vetülnek rá mediterrán, görög utazások képei, és egy időn túl megjelenik Jézus imaginárius alakja is, mint viszonyítási pont, például a döbbenetes, Újabb testamentum című versben: ...egymáshoz fagynak már a rétegek, / nagy, áttetsző borostyánkővé dermed / az ég, a föld, egymás mellett hevernek / felhők, faágak, s együtt fénylenek / kristály tücskök és zengő csillagok, / együtt parázslik s egyformán ragyog / a hatalmas Tejút s a hangyaboly, / hasonlít mind, és mind csak változat, / még Jézus is csupán egy másolat, / s az eredeti nincsen már sehol.
Egy időszerű és nyilván terjedelmesebb elemzésben nem lehetne megkerülni azt sem, hogy mit is változott Markó költészete a hallgatás kényszerű évei alatt, és költői felfutásának nyolcvanas évekbeli, kitüntetett műfaja, a szonett hogyan alakult át, s lett, ha lehet, még bensőségesebbé. Markó már akkor is kísérletezett egy közvetlenebb, bensőségesebb hanggal, de ez a közvetlenség most, ezekben a hét hónap alatt varázslatosan egymást követő szonettekben valósult meg a maga megejtő, elbűvölő teljességében.
Nem, itt nincsen szó politikáról, a költő és felesége, kisfia egy kertben él, mely mintha ki lenne szakadva a világból, s amelyben, mint egy varázsgömbben, megvan minden, és összeér...
Ebben a kertben élik át a mindennapi örömöket és bánatokat. Itt ejtik foglyul őket a látomások, a természet meg-megismétlődő csodái és tragédiái. Hiszen végtelenül nehéz felfogni és megérteni, hogy mit is akar az Isten a kerttel és velünk. A smaragdba robbanó tavaszi csodák után jön el a kert nyári teljessége, majd az őszi rombolás és a téli pusztulás, hogy varázslatosan kezdődjön újra minden. Nézzük például a könyv egyik leggyönyörűbb versét, a Puzzle-t: A fák között kint: ide-oda lengő, / hatalmas, tépett Veronika kendő, / s a pelyheket helyesen összerakva / kirajzolódik Jézus kínzott arca, / s már átfénylik a nap a havazáson, / és sistereg a hó a friss parázson, / egymást pusztítva és egymást keresve, / hamupihéje és megfagyott pelyhe / ugyanannak az életnek s halálnak, / újból meg újból egymásra találnak / a nézők lent és Jézus a kereszten, / a test a kendőn s a kendő a testen, / kirakós játék, s talán összeállna, / ha lenne, aki mindezt végigjátssza.
A könyv legnagyobb tanulsága, hogy van, aki... S ezért várhatjuk a reprezentatív folytatást.