Péterfy Gizella: Anyám ismét itt van
Az arc a lélek tükre, így az ősrégi szólás. Rád nézek, és megmondom, ki vagy! Igen. Nézem az arcodat, a tekintetedet, s beléd látok, látom a lelkedet, látom vonásaidat, bizonyos mértékig még a jellemedet is.
De — tehetjük fel a kérdést — fontos-e ez a művészetben? Fontos-e, hogy rád nézzek, rád, embertársamra, és megmondjam, hogy ki vagy? Megmondjam, milyen vagy? Fontos-e ez akkor, amikor "világok pusztulásán" kesergünk, kesereg a látó, érző, érzékelő ember, mint "ősi vad, kit rettenet űz"? A humánum, a jóság pusztulásán vesződünk "a tátott tőke sárga szája" előtt, miközben ama párás büdösségfelhő ráül, rátelepszik a mi arcunkra is, és félő, hogy elveszítjük emberi értékeinket, emberségünket, hogy elvesz bennünk az ember. Hol van már a szophoklészi szentencia: "Sok csodálatos van, de az embernél nincs semmi csodálatosabb." Nincs? Ebben a korban sem, amikor a hagyományos értékek pusztulnak, vesznek, és pusztul, vesz "a hagyományos" a művészetben is?
Már nem kellenek ezen értékek! Nem kell a szerénység, a jóság, még a "tiszta erkölcs" sem! Egy művészeti főiskolai tanár mesélte el, hogy tavaly a budapesti végzős diákok év végi kiállításán a fődíjat egy olyan mű "kapta", melynek témája: szájba pisilnek! Két dolgot is "elmond" ez a díj. Egyrészt: a szépség kategória fellazult, sőt, már ki is ürült korunkban. Fölösleges. Nem kell! De elmondja azt is, hogy "visszatérőben" a szűk évszázada, bő fél százada korszerűtlennek minősített figuralitás. Már rég túl vagyunk Malevics üres, fehér, bekeretezett vásznán, de túl vagyunk — illetve már csak "szellemiségükben" vannak jelen — Marcel Duchamp ready made-jein mint kiállított tárgyakon! Az esztétikumot s annak természet alkotta fő hordozóját, az Embert mégsem sikerült teljesen kiebrudalni a művészetből.
Ahogy Péterfy Gizella festményeit, szobrait nézem, úgy érzem, csend üli meg a Gyárfás Jenő Képtár kiállítótermeit. Csend, mely nem jelent mozdulatlanságot. Megmozdulnak — főleg bennünk — a témák, megmozdulnak a kompozíciók, többnyire arcok, arcképek, arckompozíciók a vásznon, agyagba mintázott arcok, fejek, melyeknek a mozdulat is "tartozéka". És megmozdulnak a színek, melyek sohasem lokálisak, amiként nem voltak azok Bernáth Aurélnál sem, a művész asszony mesterénél, valahol ott rejtőzik bennük a költészet, a színekkel való kifejezés költészete (Cipó), és ott vannak rendkívüli visszafogottsággal eme "költött színek" a terrakottákon is. Ezeken a nem nagyméretű szobrokon, melyek többek, mint pusztán arcok, fejek. Vagy: úgy arcok, fejek, hogy bennük az emberség, bennük az anyaság szépsége, az életbe, világba való belecsodálkozás szépsége (Anya és fia), bennük az intellektualitás gazdag tartalmassága (A tanító), az alázat szépsége (Apám), a lét szépségére való ébredés üde bája (Virág 16 éves), és benne néha szánalmas groteszkségünk vagy öntudatos magabiztosságunk is (Asszony), és ott a szeretet szépsége (Anyám ismét itt van). Csupa-csupa emberi vonás, olyan vonások, melyek szophoklészi mércével naggyá, "csodálatossá" tesznek bennünket.
Kell hát az effajta figuralitás a művészetben? Péterfy Gizella, aki elmondhatta, amikor szembeindult az árral: "az én vezérem bensőmből vezérel", e kiállítása tanúsága szerint őrző lett, a hagyományos művészeti értékek őrzője, az emberség őrzője, átadója, átsugárzója. Művészete szembefordulás is az embertelen korral. Nem ez az egyetlen lehetséges út a kor sodrásában, de hadd mondjuk ki: ezen a szinten biztos út.
