Személyesből közösségivé, egyéniből általánosabbá szélesednek. Így volt ez a sepsiszentgyörgyi Vox Humana kamarakórus balkáni turnéján is. Hiszen úgy ismerkedhettünk az európai civilizáció kialakulásának néhány helyszínével, a történelem folyamán sok megpróbáltatást megélt térséggel, hogy közben a közelmúlt véres polgárháborúinak következményeivel lépten-nyomon szembesülni kényszerültünk. Na meg a balkáni ember — már közép-európai szemmel is feltűnő — lezserségével, amellyel környezete iránt viseltetik.
Egyszóval, tíz nap balkáni bájital nyolc, kultúrájában és hagyományaiban, de domborzatában is rendkívül sokszínű, jobbára nemrég függetlenedett kisállamban. Tíz nap, amelyből nem hiányzott a siker íze sem, a kórus harmadik helyezése.

Testvértelepülésen
A vajdasági Magyarkanizsa immár több mint egy évtizede Sepsiszentgyörgy testvértelepülése, így kézenfekvő volt, hogy a három és fél ezer kilométeres nyugat-balkáni út első állomása a Tisza melletti község. S mert újabban a fesztiválok nulladik (sőt, mínusz egyedik) nappal kezdődnek, a Vox Humana turnéjának elejére, a kolozsvári magyar napok szervezőinek szíves meghívására beiktattunk egy hazai fellépést is a Szent Mihály-templomban. (A fellépésnek egyébként egymásnak ellentmondó sajtóvisszhangja lett.) A Szamos és a Tisza így került egy turné kezdetének a középpontjába.
Magyarkanizsa Szent István- és újkenyér-ünnepén a Vox Humana háromszor lépett színpadra, s ha a vásári forgatag és az azzal járó zsibongás nem is kedvezett a finomabb (kó­rus)hang­zásoknak, az itt hagyományos új kenyér megszentelését találóan egészítette ki az ,,angyalok kenyere", vagyis Cezar Frank Panis Angelicus című művének előadása (sok más mellett, természetesen). A vendéglátóink pedig nem csak a városünnep forgatagával, az ilyenkor egymást követő programokkal kedveskedtek, a kórus számára szervezett kirándulásba a község (itt a köz­ség tulajdonképpen régiót jelent) egyik települése, a paprikájáról, de a művelődési életéről is híres Orom, illetve a Szabadkához tartozó Kelebia is belefért. Utóbbi méneséről híres, közel száz lipicai telivérrel, s ahogy a telep igazgatója, a magát ,,diplomás parasztnak" nevező Terézke mesélte, na meg a megfelelő eligazító táblán is olvashattuk: itt úgy tartják, hogy ,,a ló hátán van a földi mennyország". Ladányi Attila, kísérőnk és alkalmi idegenvezetőnk egyébként néhány negatív gazdasági fejleményt is említett, amelyben a legtöbbet emlegetett szó a félresikerült privatizáció volt. Ennek következtében itt is rengetegen veszítették el munkahelyüket, gyárakat, üzemeket zártak be végleg. Egyszóval a Vajdaság sínylődésébe is bepillantottunk.

Nótázó magyarok
A turné második állomása továbbra is a Duna—Tisza—Száva térségében el­terülő, bőtermő alföldre vezetett. A Vajdaság déli vidékén elszórtan ugyan, de több­ségében magyar lakosú településeket is talál az utazó. Igaz, a balkáni há­borúk következménye ilyen szempontból is még feldolgozatlan. Torontál­vá­sárhelyen például, ahol Bába Lúcia újvidéki rádiószerkesztő jóvol­tából koncerteztünk, manapság csak felbecsülni lehet a nemzetiségi összetételt. A kilencvenes évek eleji népszámláláson még elsöprő többségében magyarlakta nagy települést (akkor csaknem hatezer ember tudott megélni itt, jobbára mezőgazdaságból, akiknek ősei Hódmező­vásárhelyről és még sok alföldi településről vándoroltak ide bő háromszáz évvel ezelőtt) ma az elvándorlási, majd betelepítési és betelepedési hullám után fele arányban már szerbek lakják. A közeli falvakban pedig nem kevesebb, mint öt nemzetiség él. Mindezt vendéglátónktól, a helyi József Attila Művelődési Otthon igazgatójától tudjuk meg. Horti László az esti koncert előtt egy közeli, újonnan épült fürdőtelep örömeivel is megajándékozza a kórust.
A szerb fővárostól alig ötven kilométerre lévő Torontálvásárhely, vagy ahogy szerbül hívják, De­be­ljača szeptemberben immár 15. alkalommal meg­­rendezendő nótafesztiváljáról híres. Így a szépen felújított kultúrházban a hely szellemének megfelelően nem csak kórusművek, hanem örökzöld slágerek és operarészletek is elhangzottak. (Nagyszámú közönség lelkes fogadtatása mellett.) Belgrád, vagy ahogy a magyar krónikákban jegyzik, Nándorfehérvár tipikus balkáni főváros. Az össze­visszaság itt minden vonatkozásban lételemét éli, legyen szó forgalomról vagy éppen az épü­letek, közterek stíluselemeiről. Na meg a háború ma­radványai, a megroggyant, elhagyott épületek is bonyolítják az összképet. A vár pedig, ahonnan belátni a Száva és a Duna összefolyását, immár sok­kal inkább sétálóhely, mint régmúlt idők tanúja.

Kultúrák találkozása és ütközése
Délnyugatra haladva az alföld lassan elveszíti végeérhetetlennek tűnő horizontját, s a gondosan művelt kukorica- és napraforgóföldeket takaros porták váltják fel. Bosznia szinte észrevétlenül tárja elénk szépségét, igaz, a határátkelés — mint egyébként minden volt jugoszláv utódállam között — a nyolcvanas éveinkre emlékeztet: mindenhol kettőzött útlevél- és csomagellenőrzés, legalább órás várakozás, mogorva vámosok. Így aligha lehet csúszásmentes az időbeosztás.
Szarajevó, Mostar, Medjugorje — a nemrég önállósult ország legfontosabb állomásai. A főváros a csaknem egymás mellett épült katolikus és ortodox templomaival, a lépten-nyomon előbukkanó mecsetekkel és zsinagógáival, a zsúfolt, ám rendkívül hangulatos óváros bazáros utcáival, na meg a köréje épült modern várossal valóságos egyvelege a keleti és nyugati kultúráknak. Az oszmán kor emblematikus figurája, Gázi Huszrev bég építkezési hajlamának következményeit a később idetelepedők nem tudták felülmúlni, így a mi utunk is az ő nevét viselő dzsámiba vezet. Épp imaórára érkezünk, a napi öt ima egyikének kellős közepébe. Az erős falakkal körülvett mecset udvarára beléphetünk, ám az épületbe nem. A Koránba meredő férfiak, a fátyollal ékesített nők elmélyült imáját nem is illik megzavarni, a fényképezőgépek így diszkrétebben kattognak. A rövidre szabott várossétán jut még idő a huszadik század történelmének egyik legismertebb merénylete helyszínére gyalogolni, Gavrilo Princip tettét a kirakatban elhelyezett fotó- és videomontázs szemlélteti, ,,hídján" pedig békésen lehet átsétálni a csermellyé apadt Miljacka folyócskán.
A hőség egyébként csaknem egész úton kísért. Mostarban, Bosznia-Hercegovina másik emblematikus városában egyenesen gyilkos meleg fogadott. Igaz, a Neretva völgyének, de egész Balkánnak ezt a gyöngyszemét Európa egyik legforróbb pontjaként emlegetik. Az Öreg híd, amelyről a város is kapta a nevét, régi patinájával fogad. Mint ahogy az évszázadok alatt köréje szerveződött bazárutcák is. Nyoma sincs a borzalmas bombázásnak, amely az 1566-ban épült márványszimbólumot 1995-ben először a történelem folyamán földig rombolta a körülötte lévő városmaggal együtt. A rendkívüli nemzetközi segítség következtében is az óvárosban már csak a múzeumok, egy-két közszemlére tett nagyméretű fénykép őrzi a lerombolt város képét. Aminek látványától még sokáig nem lehet szabadulni.
Nem így a város többi részén, ahol egymást váltják a terebélyes fákkal benőtt épületroncsok és a felújított társasházak, intézmények. A ferences kolostor és a mellette betonból újjáépülő, rendkívül magas tornyú katolikus székesegyház egy pillanatra az újjászületés folyamatát is feltárja: a félkész állapotban lévő templomban az egy kórusmű erejéig kipróbált nyers akusztika mintha hangzásában is megidézné a rombolás és újjáépítés ellentételezését.
Medjugorje az újkori katolikus zarándokhelyek mintapéldánya. Az alig három évtizede Mária-jelenéseiről elhíresült és egyre több hívő és nem hívő által felkeresett városka első pillantásra — épp a havonta ismétlődő Mária-üzeneti nap előestéjén érkeztünk — zsúfolt fürdővárosnak tűnik. Másnap aztán megmutatja másik arcát is, a hegykaréj szent helyeire érkezők csendes imával nemesített vonulása, az új templomból kiszüremkedő mise hangjai, a látnokok nyilvános magyarázatai mind-mind megérintik az ide látogatót. A hétköznapi csoda elevenedik itt meg, amikor az emberekből sugárzó hit egyszerű jelenléte öltözteti békességbe a lelkeket. A látnokok és tanúságtevők világa ez, amely épp az ide zarándokló csoportok áhítatától nemesül megélhető belső lelki élménnyé. Kinek-kinek a maga habitusa, erőfeszítése, hite szerint...

Az Adria kékje, az albán sivárság
Az Adria látványa már önmagában olyan élmény, amitől — ha csak teheti — senki ne fossza meg magát. A már-már valószerűtlenül kék (vagy éppen zöld) tenger áttetsző tömegén nem csak a part szikláinak, hanem az évszázadok alatt épült, lerombolt, majd újraépült parti településeknek a fénye is megtörik. A tengeri kereskedelem, illetve a városállamok világa ez, ahol a szűk peremre épített, falakkal körülvett települések hirdetik az önállóság árát és hozadékát. A falakat persze ma túlnőtték a települések, s már nem az áruforgalom utáni vámok, hanem a turistaforgalom hozadékából élnek az itt lakók. A híres Raguza (ma Dubrovnik), illetve Kotor (az egykori Monarchia legdélebbi stratégiai pontja) a két ,,erődítmény", amelyet néhány óra erejéig sikerült ,,bevenni". S ha már Adria, akkor nem maradhat el egy mártózás sem a sós langyosságban. Igaz, a budvai part kavicsos érdessége nem mindenkinek nyerte el a tetszését.
A horvát és montenegrói partoktól az albán sivárságig a távolság nem kilométerekben mérhető. Látványban azonban szinte megdöbbentő. Még akkor is, ha csak egy bő fél napig tartó átutazás erejéig pillanthatunk bele a hegyekkel karéjozott kopár és megműveletlen síkságok, a még mindig tucatjával fellelhető lövészbunkerek, a lépten-nyomon éktelenkedő roncsautó-temetők és ócska autómosók, a lelakott tanyák és az épülő vagy éppen új, de meglehetősen ormótlan paloták, a hirtelen és összevissza épített városok (a főváros, Tirana erre mintapéldány), a szinte járhatatlan, egyébként nemzetközinek becézett utak, na meg a szédületes magasságokba kalauzoló hegyek és völgyek rengetegébe.

Ohrid: tó, ékszerdoboz és fesztivál
Európa egyik legnagyobb, legtisztább édesvizű tava egy alig néhány éve függetlenedett, így magát kereső állam szimbóluma (bár a tó előnyeiből több körülvevő ország is igyekszik profitálni). Mint ahogy a harmadszor megrendezett ohridi nemzetközi kórusfesztivál is — utunk végcélja — egy kicsit eme magukra találás egyik eszköze kíván lenni. Az Európa ékszerdobozának nevezett fürdőváros első látásra messze áll ettől a jelzőtől, de ehhez az elszállásolással előállt malőr is (a kemping, ahol a szervezők helyet foglaltak számunkra, sokat megjártak számára is elfogadhatatlan) bizonyára jelentősen hozzájárult. De végül a tóra néző ifjúsági szállás, a fesztivál és a verseny lebonyolítására szolgáló helyszínek (Gorica Szálló, illetve a tizenegyedik századi, freskókkal díszített Szent Szófia ortodox székesegyház), na meg a közel három nap alatt rejtett értékeit is felvillantó település (kristálytiszta tavával, jellegzetes lépcsőutcáival, épületeivel, ókeresztény templommaradványaival, római leleteivel, Sámuel cár várával — hogy csak néhány elemet említsünk) a közel negyven országból idesereglő művészegyüttesek nagyon szimpatikus vendégfogadójává vált. Mindehhez persze az is hozzájárult, hogy a magas színvonalú mezőnyben, amely nem csak versengést, hanem művészi élményt is jelentett, harmadik hely fémjelezte a fele csapattal jelentkező Vox Humana versenyprodukcióját. Ami egyben minősítés is, így az azonnali meghívások, de a kapcsolatépítés szempontjából is meghatározó.