Itt valaha házgyári panelek készültek, ma romosodó kísértettanya, munkahelyek temetője
Noha három éve készült, a háromszéki kereskedelmi és iparkamara javaslata nemcsak nem avult el, hanem kimondottan megőrizte időszerűsége mellett gyakorlati hasznosíthatóságának lehetőségét is. Amiből ugyanis Herman Rosner kamaraelnök elemzésében 2007-ben kiindult, a mai napig változatlanul fennáll a régió és az ország szerencsétlenségére, mi több, az azóta bekövetkezett gazdasági válság még inkább fokozta azokat a bajokat, melyekbe nem utolsósorban az ésszerűtlen és ellenőrizetlen privatizáció taszította e megyét is.
Csapnivaló és alig csörgedező
Ha mindehhez hozzávesszük, hogy Háromszék korábban is fennálló gazdasági elmaradottsága — mind az ország vezető, mind egyes szomszédos megyéihez képest — az átlagosan alacsony hazai színvonalnál is mélyebbre taszított minket, azt kell mondanunk, hogy az anarchikus romániai privatizáció újragondolásában és hibái kijavításában, de legalábbis kártételei enyhítésében senki inkább nem lehet érdekelt, mint pontosan a meglehetősen mostoha sorsú székelység. Lehet ugyan szépíteni a helyzetet, ilyen-olyan kétes politikai vagy ideológiai szempontokból kiindulva, de aki elfogulatlanul tekinti át a gazdasági eredményességnek a székelyföldi csapnivaló szállítástól az alig csörgedező önkormányzati bevételekig terjedő széles skáláját, az megnyugtató mérleget nem állíthat fel arról, hogy évszázados felzárkózási törekvéseink mennyire voltak sikeresek. Ajánljuk tehát a kamarai posztprivatizációs reformjavaslatot ismételten a közvélemény figyelmébe, ezúttal megfogalmazójának tömör és racionális okfejtését követve.
Csődsorozat
A javaslat azzal indít, hogy a csődsorozatba, a gyárak stb. leállásába, javainak elherdálásába vagy nagyfokú visszaesésbe torkolló privatizáció olyan példáit sorolja fel, mint a volt kézdivásárhelyi csavargyár, az uzoni szeszgyár, a Comcereal gabonatározó, a szentgyörgyi dohánygyár, az autóvillamossági gyár, a Zoocomp és a Horticom mezőgazdasági vállalat, valamint az Olt Turisztikai Társaság. Ismerjük el, ebből nemhogy elvenni, mai ismereteink alapján legfeljebb hozzátenni tudnánk, kibővítve a balsorsra jutott nagyobb cégek számát újabb fél tucattal legalább, a kisebbek pedig jócskán szaporítanák a listát.
Célok és tévképzetek
A magánosítás célja nem az állami tulajdon felszámolása volt — folytatja az érvelés —, hanem a gazdaság szerkezetének olyan átalakítása, mely annak teljesítményét volt hivatott növelni, termelőerejét fokozni, és melynek az állami adóbevételek növeléséhez kellett volna vezetnie, hogy több juthasson oktatásra, infrastrukturális fejlesztésre, kutatásra, honvédelemre, rendfenntartásra, új munkahelyek létrehozására, a kis- és középvállalatok megalakításához kedvező légkör megteremtésére.
Semmi szín alatt nem lehetett a magánosítás fő rendeltetése pusztán az — szögezi le a dokumentum —, hogy lebonyolítói vagy ágensei megtollasodjanak, miközben az utcára került munkanélküliek tömegéről való gondoskodás az állam és a helyi hatóságok nyakába szakadt, s ezzel mértéktelenül felfokozódott egyes csoportok esélyegyenlőtlensége.
Mi a teendő?
A tervezet a demokratikus rend és tulajdontisztelet alapján állva elveti az esetleges államosítás vagy elkobzás lehetőségét, de szükségesnek látja egy posztprivatizációs jogszabály megalkotását, mely a megkötött magánosítási szerződések kiegészítésének teremtené meg a jogalapját.
Mindenekelőtt a cégek gazdasági mutatóit kellene beható elemzésnek alávetni, kiindulva öt adatból: 1. hány alkalmazottja volt a magánosításkor, és hány később, 2. mennyi hozzáadottérték-adót (áfa) fizetett azóta, 3. profitadója mennyi volt, 4. mekkora volt az osztalék és 5. milyen beruházásokat fejezett be.
Az ezek alapján megvont mérleg kimutathatja a privatizáció hatékonyságát vagy sikertelenségét. A tervezet összeállítója úgy véli, legalább három mutatónak kedvezőnek kell lennie ahhoz, hogy ne vessék a céget hatósági beavatkozás alá. Így elvárná, hogy alkalmazottjainak legalább felét megtartotta volna, miként azt is, hogy legalább az időszak fele alatt adóit maradéktalanul törlesztette volna. Kritériuma lenne az elbírálásnak az is, hogy a cég magánosítás utáni befektetései 30 százaléknyi új munkahelyet hoztak-e létre vagy fognak-e teremteni, mely arány csökkenthető, ha a beruházásokat az európai munkabiztonsági, környezetvédelmi stb. standardokhoz való felzárkózásra fordították.
Szerződéskiegészítés és partnerség
A szűrés eredménye egy olyan névsor lehet, mely a szerződéskiegészítésre szoruló cégeket sorolná fel. Ezek további egy-két évet kapnának arra, hogy az újonnan megállapított mutatószámoknak, pótlólagos kötelezettségeknek eleget tegyenek, vagy áruba bocsássák a céget, illetve annak egyes részeit (az ún. aktívákat), esetleg partnerségre lépjenek más cégekkel annak érdekében, hogy adóikat kifizethessék, osztalékaikat folyósíthassák, a céget fejleszthessék, munkahelyeket teremtsenek a megállapodás szerinti mértékben.
Ha e ,,vizsgaidőszak" nem jár sikerrel, s a posztprivatizációs szerződésnek a vállalkozó nem tud eleget tenni, a céget egy évre átmenetileg közszféra dominálta, sajátos állami—magán státusba kell besorolni, mely alatt az új tulajdonoshoz jut eladás, részeinek áruba bocsátása, fúzió vagy csődeljárás révén.
A tervezet szükségesnek látja egyúttal, hogy a volt állami vállalatok most folyó csődeljárásait vagy átszervezéseit felgyorsítsa, és hat hónapra lerövidítse. (Közismert, hogy azok közt van olyan megyénkben is, mely évtizede húzódik, és ma sem lehet megjósolni, mikor lesz jogerős ítélet. Az újraindításukhoz szükséges szakképzett munkaerő pedig, miközben az igazságszolgáltatás nyaklótlanul csűri-csavarja a pert és nyűvi az idegeket, szétszéled és elöregszik, a vagyon pedig elherdálódik, ócskavastelepre jut.)
Egyúttal a kisrészvényesek, a magánosítás által teremtett milliós tömeg védelmét is elő kellene irányoznia a jogszabálynak — véli a szerző —, így például ha pert kezdeményeznek az őket kisemmiző, a cégeket kifosztó stb. többségi tulajdonos ellen, akkor illetékmentesség, ingyenes ügyvédi segítség stb. formájában kellene őket az államnak pártfogásába vennie.
Csigatempó
A javaslat tanulságos példák felsorolásával szemlélteti a fentiek indokoltságát.
Így felhozza, hogy 2006-ban a kézdivásárhelyi csavargyárat három német cég újraindította volna, de a bénító jogi gubancot, melyet a zavarosban halászók teremtettek, nem tudta kioldani, a megvásárlásról hát le kellett mondaniuk.
Nyilvánvaló az is, hogy a csődeljárással megbízott felszámolócégek a folyamat elnyújtásában érdekeltek, az ugyanis nyereségforrás számukra, ezért itt hatósági nyomásra van szükség az eljárás felgyorsítására.
Az Olt Turisztikai Társaság esete a nyilvánosság előtt közismert, az ügyben a közvélemény és a helyi hatóságok vajmi keveset, úgyszólván semmit elérni nem tudtak annak érdekében, hogy a helyzet kimozduljon holtpontjáról, a Bodok Szálló, Málnásfürdő és Előpatak számottevő beruházáshoz jusson. Az idegenforgalom pang, holott a gyógyturizmus világszerte felkarolt ágazatnak számít, és számunkra ez lenne a járható út.
A csigatempót rója fel a megyei magánosítás egyik fő bűnéül a dokumentum, ez majd minden vállalat esetében kimutatható.
*
Nem kívánjuk megismételni a tervezet időszerűségéről fent kifejtetteket. Nem lehet viszont kétséges, hogy amíg a külföldi tőkebehozatal egy helyben topog, fölöttébb szerény, és a román iparról Caragiale bon mot-ja jut eszünkbe, miszerint csodálatra méltó ugyan, de úgyszólván egyáltalán nem létezik, a saját erőből való fejlesztés és tőkefelhalmozás pedig gyermekcipőben jár még kies vidékünkön, addig bizony a még teljesen el nem pocsékolt volt állami vagyonnal kellene valami okosat kezdeni, mert annak adott lehetőségei még mindig gyümölcsöztethetőek lehetnek.
