Országunk ugyanis e téren is fonák és nemkívánatos újdonsággal szolgál. Feltalálta az autópályák terén is a fából vaskarikát, a sehonnan induló és sehova sem vivő közlekedési eszközt. Annak idején, még a diktátor korában készült el Piteşti és a főváros között egy ún. sztráda, melynek semmi értelme nem volt, hiszen rácáfolt magának az autópályának a meghatározására, lévén az ugye településeket elkerülő, gyorsforgalomra több tekintetben is alkalmassá tett, a szembejövő sávokat egymástól elválasztó, a balesetveszélyt lecsökkentő stb., de főleg a nagy távolságokat összekötő közlekedési folyosó, melynek alaphivatása pontosan az, hogy régiókat, nagyvárosi agglomerációkat és főleg országokat kössön össze egy nemzetközi kapcsolati háló részeként.
Hogy Ceauşescu idején ún. belső pályát, tehát egy önellentmondó képtelenséget építettek, ebben benne volt az egész korabeli ideológia félelme a külföldi befolyástól, benne az autarchiára törekvő gazdaságpolitika, benne a kommunista elit elzárkózásra törekvése, benne totalitárius hatalmának féltése. Sok értelme nem volt hát a piteşti-i sztrádának, de dicsekedni lehetett vele: bár haszontalan, de van nekünk is, ugye.
Ha az utóbbi húsz évet nézzük, nem mondhatunk egyebet: a külföldtől való beteges irtózás tükröződik abban, ami e téren az országban történt. A nagy tervek ugyan elkészültek, a csigatempó azonban, amit a munka követ, nem írható pusztán a rossz szerződések (lásd Bechtel, mely miatt az uniós támogatástól elestünk) vagy a válság számlájára. Mert hogyan építenek autópályát a mai Romániában? Hogy a fővárosból a tengeri kikötők felé haladnak, még hagyján, de nem azon kellett volna mindenekelőtt gondoskodni, hogy az a külföldtől ne legyen továbbra is úgyszólván elvágva? Az ún. belső útszakaszok építése sem szünetel. A Gyalut Aranyosgyéressel összekötő pálya maga az abszurdum, a gazdaságtalan pénzkidobás netovábbja. Nem a magyar határtól, Váradon áthaladó irányból kellett volna folyamatosan meghosszabbítani azt, amit a magyar fél ott is, tulajdonképpen Szeged környékén is megalkotott, hogy minél előbb megkezdődhessen a beruházás megtérülése, és az érintett régiók azonnal élvezhessék a forgalmi előnyből származó hasznot? Ehelyett még hosszú évekig úgyszólván a semmibe felfüggesztett, Erdély belsejébe elhelyezett, két, száz kilométerekre elnyúló szűk keresztmetszet közé beszorított, legfeljebb kerülő útnak minősíthető új négy sáv jött létre, mely hosszú ideig arra kárhoztatott, hogy alig páran vehessék hasznát, mások legfeljebb kíváncsiságból és sétakocsikázás kedvéért hajtsanak fel rá.
Elszomorító bizonyítványt állít ki e fonák "közlekedésfejlesztés" a román politikai elitről, mely ezáltal újabb évtizeddel tolja ki kontinentális csatlakozásunkat gyakorlatilag. Mintha annak lenne igaza, aki azt mondotta: amíg nincs minden szétrabolva, ide mások be ne tegyék a lábukat.