Kőkarzatán a Szent László legendáját ábrázoló, 1419-ből szár­mazó freskómaradvány. A templom ma már a világörökség része. Székelydálya festett kazettás, gótikus stílusú református templomában a falon hajlékony indák leveles-virágos képei között néhány címer, köztük a székelyeké is. A szászkézdi menedékvár hat bástyája még áll. Szászkeresztúr, Szászbuda vártemplomai. Kő­ha­lom vára már romos, de még ilyen állapotában is Erdély egyik legnagyobb szabású történelmi emléke. Romok és szépségek nyomán, a Barca­ságon visz az út Földvárig. A község várát még a régi német lovagrend építtette. Báthori Gábor itt verte le a szászok zendülő csapatát, s a legendás Gábor Áron saját öntésű ágyúit itt vetették be első ízben a magyar szabadság védelmében.
Utasunk körbe forgatja tekintetét a tájon. Körös-körül a nagy hegyek.
Milyen hatalmas kerítése van Erdélynek — mélázott Peregrinus. Gerincükön nyugszik az égbolt, rájuk kapaszkodik a kelő nap, s járása végén nyugodni mögéjük búvik. De mi végre e magas kerítés? Megvéd-e vajon, ha bekerít? Netán rabságban tart? Kizár valahonnan, vagy becsuk valahová?
Így elmélkedett Peregrinus Brassó kapujában, amelyet századokon át erős őrség védett a Dél felől betolakodóktól, s amelyet — lakosainak lelke mintájára — magas kőfal kerített, hogy ne lehessen a szívükbe látni. De mindez már csak az emlékek emlékezetében él, miként az a távoli múlt is (1211), amikor II. Endre hívására nehéz léptű, komor páncélos lovagok és mogorva, szakállas kézművesek jöttek a Cenk tövébe. Előbbieket azért hívta, hogy őrizzék a Tömösi-hágót, a mestereket meg építeni, életet adni a puszta vidéknek. A német lovagrend, a szászok földmunkásai és kézművesei kiválóan teljesítették a feladatot. Már állt a város magja, és bár a magyar király megtiltotta nekik, hogy erődítményeket építsenek, a felfuvalkodott és magabízó német lovagrend azzal a nem titkolt céllal, hogy függetleníti magát a magyar királyságtól, Feketehalmon, Brassóban és Földváron megépítette a maga kővárait. Endre válasza: kiűzetés! A magyar hadak elzavarták a lovagokat, de a földművelők, a kereskedők és kézművesek maradhattak, sőt, még olyan kiváltságokat is kaptak a királytól, amelyek a magyart sem illették meg. Ekkor láttak hozzá, hogy templomot építsenek.
Egy évszázadig tartott, míg Isten házát a maguk képére formálták: hatalmassá és erőssé, fegyelmezetté, méltóságossá, büszkévé és gazdaggá. Tetejét aranylemezekkel fedték. Az Isten háromszáz évig tűrte, míg végül 1689-ben megelégelte önhittségüket, a hivalkodó gazdagságot, a dölyföt, a fösvénységet és engedetlenséget. Tüzet küldött a városra s a templomra. Tetőzetének aranyozása leolvadt, belső kincsei megsemmisültek. Kiégett. Fehér falai bekormosodtak. Ettől fogva Fekete-templom a neve.
A szászok megértették Isten intelmét. Aláza­­to­sabbá váltak, és szelídebb szívűekké. Hétköz­napjaik kemény munkával teltek, de a vasárnapot áhítattal szentelték meg. Ezüst­kapcsos kék templomi köpenyük alatt gyermeki szív szorongott, és szűk padjaikban feszengve, ha a gótika egyik legremekebb Istenottho­nában felmorajlott a karzat orgonájának négyezer sípja (!), hitbéli buzgalommal zengték a Fennvaló dicséretét.
Keleti irányban itt áll az utolsó gótikus templom, egyben Európa kulturális határa is itt húzódik. Valóban itt van Európa vége? Az építészetét tekintve, igen.
Brassó ma is méltóságteljes város, de régi rangjának már csak a morzsáit eszi. A szászok elhagyták. Már régen megadták magukat a zárt falaik tövében sátorozó s egyre gyarapodó népségnek, akik ezúttal is számbeli fölényükkel győztek.
Csak a hatalmas testű, nyugodt méltósággal terpeszkedő Városháza falán változatlan a város kék-arany címere. A jelképben egy levágott törzsön királyi korona nyugszik. Ezt látja a közömbös szem. A beleérző, a töprengő azt is látja, hogy a korona kézen-közön eltűnt, a fatörzset meg felaprították. Talán gyújtósnak a gyűlölködéshez.
A város mai urai egykoron napszámosként dolgoztak a Fekete-templom építésénél. Olcsó munkaerő volt. A falakon kívül telepítette le őket a városi tanács, de amikor már sokan voltak, egy ízben lóra kaptak, hogy megszerezzék maguknak a várost. A szászok könnyedén leverték őket, s parancsolták vissza zsindelytetős, alacsony faházaikba. 1919-ben sem lóháton ülve, csak a politika szeszélyét meglovagolva szerezték meg maguknak Brassót.
Az addig kétnyelvű város Trianon után háromnyelvűvé vált, de aztán a hatalom feledé­kennyé tette, s ma már csak egy nyelvet ismer, s ez nem a német, nem is a magyar, holott egy fél évszázada még Brassó népességének legnagyobb hányadát ez utóbbiak, a magyarok tették ki. Ők voltak ugyan a legtöbben, de a politikai hatalom az új gazdáé lett, a gazdasági pedig megmaradt a szászok kezén. A város magyar vezetését az új hatalom egykettőre lefejezte, a törzs pedig, a hajdani jobbágyok és cselédek jellegtelenségben élő ivadékai, nem voltak képesek gondolkodni. Nem fejezték le viszont, mert nem tudták, a Brassóval ma már csaknem egybenőtt hét falu csángóit, amelyek magyar ajkú népessége az idő tájt talán több is volt, mint egész Brassóé. Csakhogy szervezetlenek voltak, s így könnyűszerrel elbántak velük. Nem úgy az évszázadokig kisebbségben élő szászokkal, akik tisztában voltak legfőbb értékeikkel, s megvédték családjukat, iskoláikat, egyházaikat. A magyarok semmit nem tanultak tőlük.
Mára a szászok is feladták. A brassói múlt ugyan örökre az övék marad, de a jelen már egy igénytelenebb és szaporább népcsoporté. Na, és a jövő? Az álmodozó Peregrinus Izrael népét idézte emlékezetébe, amely kétezer év múltán visszatalált hazájába. Feltámadt a nem létező ország. Hát e bizonyosság láttán szabad-e lemondanunk? — morfondírozott utasunk. Nem! — válaszolta meg önnön kérdését. Nem, de ehhez minden nemzedéknek megújuló és cselekvő reménnyel kell hozzájárulnia.
Peregrinus menni készül. A Fellegvárról még körülnéz egyszer, belátja a várost, amelyben fiatal házasként, mert munkát vállalt itt, kis híján maga is megtelepedett. A Cenk meredek kőhomlokát figyeli, aztán átvág a parkon, elsétál még egyszer a Városháza és a Fekete-templom mellett, az egyházalapító Honterus szobra előtt, majd a Katalin-kapun át — fölötte a címer — elhagyja a várost. Miként elhagyták nyolcszáz éven át itt élő építői is. Vásári portékává váltak a diktatúra éveiben. Gazdag otthonaikban ma jobbára cigány telepesek élnek, s azon vannak, hogy putrikká züllesszék. E sötét Balkánná vált valamikori gyöngyszemek majdhogynem könnyeznek. Erődtemp­lo­maik jó része is már kulcsra zárva. Bennük már csak az eltávozottak utolsó könnyes fohásza él. És persze a remény.
Peregrinus elkeseredetten tapos a gázpedálba. Az öreg Lada szárnyra kap, és a magasba röpíti.
Irány a Székelyföld. Itt él Erdély magyarságának jelentős része. Csaba királyfi népe, a "maroknyi székely".
Peregrinus szíve megvidámodott. Ismét egy meghittebb otthonban, sorszavarta övéi között. Orbán Balázs, Kriza János, Benedek Elek, Nyirő, Tamási földjén: Székelyföldön, derék magyarok között.
Kevés nemzete van Európának, amelynek a szabadság olyan lényegi eleme, mint a székelyé. Talán csak az északírek, a baszkok s a szárdok. Petőfi, ki egylényegű volt a szabadsággal, rövid élete végén úgy döntött, hogy családjával a Székelyföldön telepedik meg. Házat vesz, gazdálkodik. Van egy verse, a Székelyek című, azt írja benne a székely vérről: "Minden kis cseppje drágagyöngyöt ér." Túloz? Jellemez. Költő, tehát igazat beszél.
Királyaink s Erdély fejedelmei a korabeli rendi társadalomban a magyar nemesség s a szász mellett külön nemzetként tárgyaltak velük. Olyan kifogástalan szervezettségben s önkormányzatban éltek, hogy önállóságukat nem lehetett megkerülni. Erre a "harmadik nemzetre" emlékeztették történészei a haramiavezér Ceauşescut, amikor az 1977-es népszámláláskor bevezette a "székely nemzetiség" kategóriát. Úgy spekulált, hogy a származására büszke székely majd meglopja a magyart. Néhány tízezer lelket ki is vont ezzel a magyarság létszámából, ám az 1992-es újabb kori népszámlálás idejére a székelység, amely időközben rádöbbent a csalafintaságra, nyolcszáz megtévesztett kivételével mind magyarnak vallotta magát. Mert hiszen az is. Magyarok az utolsó lélegzetvételig — de másként. Hogy milyen formában, az ő titkuk marad. Egy Leo nevű bizánci uralkodó imigyen jellemezte a honfoglaló magyarokat: szabadságszerető, bátor és körmönfontan politizáló nép. Ez a bemutatás, ha a többségi magyarságra ma már nem is, a székelységre tökéletesen ráillik.
De hát kik is a székelyek? — töprengett Peregrinus. Aztán rájött, hogy ahányan ezt megkérdezték maguktól, annyiféle választ adtak rá. Nincs olyan népvándorlás kori nép, amellyel vérségi kapcsolatba ne hozták volna őket. A román történészek némelyike pedig egyenesen azt állítja, hogy a székelyek elmagyarosodott románok. Ezek érveit Peregrinus ugyan nem ismerte, ám hajlott rá, hogy elfogadja — mert tapasztalta barangolásai során — más történészek homlokegyenest ellentétes megállapítását, miszerint a bihari és a máramarosi hegyek lakói elrománosodott székelyek. Viseletük, főleg a nőké, csaknem megegyezik, kézügyességük, fúró-faragó készségük, virtusuk, vérmérsékletük majdhogynem azonos. Az pedig külön szembetűnő, hogy mindkét népcsoport hagyománya a kapuállítás. Ráadásul ez a kapu egy és ugyanazon formájú, és még a jelképrendszere is azonos, pusztán feliratuk nyelve más.
Azt mondta egyszer valaki — emlékezett Pe­regrinus —, hogy a székelyek vendégszeretetébe bele lehet halni. Nos, utasunknak volt alkalma egy ízben egy máramarosi gazda vendégszeretetét élvezni. Olyan jó szívvel fogadták, hogy egy teli bögre pálinkát tettek elé, s amikor szabódott, hogy megigya-e, a vendéglátó bicskát rántott, s az önérzetében sértett parasztember végső érvként úgy vágta gyilkos szerszámát az asztallapba, olyan meggyőzően, hogy Peregrinusnak nem lehetett ellenvetése, a pálinkát, amit jó szívvel adtak, be kellett nyakalnia.
Lehetséges, hogy Bihar és Máramaros lakossága elrománosodott székely? Való igaz, a székelyek korábban Biharban telepedtek meg. Van is ott néhány székely előnevű település, Székelyhíd például. Lehetséges, hogy egy közös anya más-más emlőjéből táplálkoztak? Peregrinus önmagának is csak suttogva tette fel ezeket a kérdéseket. De hát, s ezzel tisztában volt, még kérdezni sem lehetett úgy soha, hogy valaki meg ne neheztelt volna miatta.
Mindegy — gondolta, s haladt tovább a maga útján a székelyek nyomában. Kiknek a nyomában? Némely nyelvészkedők úgy vélik, hogy a székely szó foglalkozást jelöl, és katonát jelent, mások szerint szabad embert.