A cég számtalan perbe bonyolódottan él, olyik alap-, más másod- és harmadfokon zajlik, és valóságos szemléltetőeszközként használható arra nézve, milyen ellentmondások őrlik a román privatizáció egymást kizáró cikkelyei folytán a régi rendszertől megörökölt javak elosztását.

A gordiuszi csomó újrabogozása
A magánosítás Romániában több hullámban zajlott le, ezért a már egyszer magánkézbe adott javak utóbb viták pergőtüzébe kerültek, mert a parasztpárt vezette koalíció idején hozott újraelosztás nem egy pontban fölülírta a korábbiakat. Hogy ki lesz a boldog vagy boldogtalan tulajdonos, annak eldöntése így végül az igazságszolgáltatásra és az évtizedek óta zajló perekre, az ügyvédi csűrés-csavarásra hárul, tegyenek ők igazságot ott, ahol maga a jog is megzavarodik, nemhogy az egymást kizáró jogcímeket bejelentő igénylők és a hol az egyik, hol a másik fél pártját fogó bírák.
Zárójelben: e perek bőségesen szemléltetik a különféle szerződésszegések nyomán támadt viták természetét is, ezzel újabb forrását fakasztván fel a csak bíróságon rendezhető ellentéteknek. Mindenekelőtt azonban arra a csigatempóra, az egy lépés előre, kettő hátra munkastílusra és ritmusra jellemzőek, melyben, mint lépre felragadt madár, vergődik évtizede az egész visszaszármaztatási folyamat, és csak igazat lehet adni annak az üzletembernek, aki úgy vélekedik: Isten őrizzen e bonyodalmaktól minden befektetőt, a legjobb teljesen új vállalkozást indítani ebben az országban, mely az egymás kezére játszó, perről perre átnyergelő jogászok uralma alá került. Látni való egyúttal, mennyi vitának vette volna elejét az értékjegy-hangsúlyú privatizáció, mint történt pár nyugatabbra fekvő országban. A természetbeni visszaszolgáltatás sok tekintetben és esetben igazságosabb voltát itt most persze nem kívánjuk vitatni, viszont egészen biztos, hogy alkalmazásában egy önellentmondásoktól mentes, egységes szempontrendszer szerint kidolgozott jogszabály sok nézeteltérésnek vette volna elejét. Egyelőre azonban ott tartunk, ahol azt a bizonyos csomót nemhogy megoldani nem tudják és próbálják, hanem mintha kimondottan tovább csomózni akarnák, hogy legyen még ,,gordiuszibb", ha az egyáltalán lehetséges.

Elosztó kereskedelem
Kiválóan beszél magyarul Ioan Damian, a Comalta igazgatóinak egyike. ,,Szentgyörgyön születtem, volt időm megtanulni" — jegyzi meg ennek kapcsán a megnyerő modorú ember. Érdemes pályájának állomásait vázolni, mert bepillantást enged a cég állami előtörténetébe is. A fővárosi közgáz-akadémia kereskedelmi szakán végzett 1986-ban, és szülővárosába helyezték ki a városi Élelmiszer-kereskedelmi és Vendéglátó-ipari Állami Vállalat­hoz (ICSAP), melyhez az összes akkori élelmiszerüzlet és vendéglő tartozott. Az akkori kereskedelmi egységek a hiánygazdaság sajátos feltételei között tulajdonképpen elosztó szervekként működtek:
— A központilag a megyének kiutalt árualap szétosztása történt meg városok és községek szerint, a lakossági lélekszám függvényében. Egyes élelmiszereket fejadagra adtunk ki. Említette Bukarestet, ott más viszonyok uralkodtak, magam is, ha arra jártam, a vonatról leszállva, gyorsan sorba álltam, ha valamit épp kapni lehetett: szalámit, neszkávét, vécépapírt stb... Nemegyszer megtörtént, hogy a sorban állók maguk sem tudták, mit adnak majd, de már beálltak biztos, ami biztos alapon.
— Hát aki megélte, erről sokat mesélhetne: az emberek kinn éjszakáztak a boltok előtt, listák készültek a várakozók nevével, egyesek tartották úgymond mások helyét, volt, aki sorban állásból élt...
— Nálunk nem folyt ilyesmi, mi havonta kivettük a statisztikai igazgatóságtól az adatokat, és eszerint osztottuk el az árut: ha ennyi és ennyi ezer lakos, akkor egynek, mond­juk, hány tojás jár egy hónapban, mennyi hús, hány deka kenyér, vaj, olaj, cukor, attól függően, mit tudott felajánlani a helyi Avi­cola, mennyit szedtek be a helyi termelőktől, mennyit állított elő a kenyérgyár, a tejgyár, a húsipari vállalat, a cukorgyár stb. Országos leosztás útján állami dekrétummal utalták ki negyedévenként a cukrot, olajat, puliszkalisztet stb. Ezt elosztották a kereskedelmi vállalatokra, azok pedig lebontva az üzletek közt. Mindenki egy körzeti üzlethez tartozott, ott vehette át a maga adagját, mellőzhető volt a sorban állás. Élelem ’75-ig több volt, még déligyümölcsöt is lehetett kapni, azután vezették be a jegyrendszert, az importáru eltűnt. Ha jött szeszes ital, importkávé, azt inkább a vendéglők kapták, a pártapparátus külön üzletei.
— Fennállt a hírhedt ,,önellátás" rendszere, és a kiéheztetést ,,tudományosan" célszerűnek nevezett táplálkozási normákat megszabó párthatározatok szabályozták. Az üzletek polcai konzervekkel voltak tele. Soha kietlenebb látványt bolt nem nyújtott. Emlékszik-e az itteni fejadagra?
— Egy kiló hús, öt-tíz tojás, egy fél vaj, egy kiló cukor, egy liter olaj, egy kiló liszt havonta... Magam sokat jártam szerződéskötésre, minden évben Piatra Neamţon történt például a nem kvótára, fejadagra járó élelmiszerek leszerződése: keksz, édességek, ecet stb. a nagybani lerakatok képviselőivel.
Falun a szövetkezeti boltok végezték ugyanazt, persze a falusi adagok sokkal kisebbek voltak, mint a városiak, tojást, vajat, húst, kenyeret nem adtak.

Új idők
A régi rémes idők felidézése után tértünk rá tulajdonképpeni témánkra. Megtudom, hogy 1990-ben a Petre Roman-kormány egy rendelettel a kimondott szaküzleteket — kenyér-, tej- és húsboltok — átadta az azokat ellátó üzemeknek.
— Így vesztettünk el tizenöt-húsz üzletet a Mopaco, a tejgyár és a húsipar javára. Elvesztettünk továbbá rengeteg intézményi és iskolai büfét, a gyári kantinokat az alkalmazottakkal együtt. Lehetett összesen olyan harmincöt. Ráadásul a szövetkezeti boltokon keresztül folyó tevékenységünk is megszűnt. Nem mértük fel a kárt, nem tudtuk még, mi az a barbár kapitalizmus. A kereskedőket bellérnek néző kormány intézkedése volt, állítólag azért, csökkentsék az árakat azáltal, hogy a termelők birtokába adják. Ugye, az árakat azelőtt szabadították fel. A második árváltozást a bérbeadás idézte elő ’90 decemberétől, mely átmenetet jelentett már a privatizáció felé. Én közben a minisztériumban is dolgoztam pár hónapot, utána a prefektúrán és a megyei tanácsnál, ’94-ben kerültem ide vissza. Közben a cég — tudtommal egyedüliként — minden üzletét bérbe adta. Hogy jól sült-e el vagy sem, azt úgy lehetne felbecsülni, ha összeszámolnánk, hány volt alkalmazott dolgozik ma is ott, vagy sikerült esetleg megvásárolnia azt a boltot, s az eléggé nehéz.
— Sikerült legalább a felének?
— Nem sikerült. A tényleges magánosítás ezután következett. A bérbeadással ugyanis csak a tevékenységet privatizáltuk, de az alapeszköz, az ingatlan az államé maradt. A bérlő árualap-tulajdonos lett, ő foglalkozott a beszerzéssel és az eladással, a haszon az övé volt. Az árukészletet részletekben fizette ki, talán egy év alatt, párhuzamosan a bérrel. Mi azon voltunk, hogy volt kollégáink meg is vásárolhassák az egységeket. Miután az Állami Va­gyonügynökségtől (FPS) 1999-ben elnyertük versenytárgyaláson a minket megillető részvénycsomagot, a negyven százalékot, meg­ad­tuk bérlőinknek a lehetőséget, hogy lízing útján megvegyék a boltokat. Előnyt jelentett, mert nem volt pénzük az embereknek. Aki ügyes volt, kis erőfeszítéssel nem a bért fizette, hanem az üzlet árának részleteit törlesztette.
— Kilenc év tehát bérléssel telt el. Em­lékszem a piaci Eves fénykorára...
— Igen, akkor vették át társaival együtt a több száz alkalmazottat is. Jól mentek, megnőtt a forgalom. Hiper- és szupermarketek még nem léteztek, melyek ma lebonyolítják az élelmiszer-kereskedelem túlnyomó hányadát, mindenki a régi és új kisboltokban vásárolt. Aztán 1990-ben, 2000-ben megnyílt Brassóban a Metro és Selgros raktáráruház. Ezek gyakorlatilag nagybani lerakatok, a termelőtől szerzik be az árut, de nem szállítják ki az üzletekbe, emiatt olcsóbban adhatják. Sok szentgyörgyinek megérte, hogy oda járt be, kiskereskedők is. Amíg meg nem jelentek a szupermarketek, a Trident, a Penny, a Plus, a Billa stb. nálunk is, és el nem nyelték a vásárlók nagyobb részét. Hatásukat jól érezzük, sok bérlőnk csupa panasz. Én úgy látom, az élelmiszer-kereskedelemben a lakónegyedi, körzeti kis ABC-boltok maradnak meg. Más eset a saját termelőegységgel rendelkező cégek által bérelt üzleteké, a Bertist, a Torót, mely a saját termékét árulja, nem lehet a kiskereskedők közé sorolni.

A vállalat ma
Az 1999-es magánosítást követően ,,behívtuk a bérlőket, és felajánlottuk, megvehetik üzleteiket. Vagy huszonöt-harmincan éltek a lehetőséggel, a Snack bar az Olt negyedben, a Csíki negyedi önkiszolgáló, az állomási bár, Szemerján a Golgota melletti és mások így kerültek magánkézbe". Mai fő törekvésük, hogy megőrizzék a cég megmaradt vagyonát, pillanatnyilag húsz bérbe adott üzlet létezik. Nagy gond a konkuren­cia megerősödése, a térségbeli szegénység. Több ingatlant hosszú pereskedés után már elvesztettek.
— Folynak a perek a régi épületek örököseivel. A tévedés szerintem ott történt, hogy a kilencvenes években nem azt tették, hogy előbb visszaadják, ami visszajár, és azt privatizálják, ami maradt, hanem fordítva. Amire 2001-ben megjelent a 10-es törvény, mely a régi tulajdonosoknak és örököseiknek kedvez, már minden céget magánosítottak. Az örökös a törvényre hivatkozva kéri vissza, de az közben a mienk, mert kifizettük a román államnak, és akkor jön a törvényszék, és egy az egyben visszaítéli. Így jártunk az Állomás negyedi volt Eves Hotellel, végleges ítélettel visszaadták az örökösöknek. Holott megvettük, beruházást is végeztünk, ezekért most új perben kárpótlást kérünk a román államtól is. Nagy a veszteség.
— A valamikori vagyonnak csak töredékével rendelkeznek.
— Persze. És tíz alkalmazottunk van mind­össze. Mai bérlőinkkel igyekszünk jó viszonyt ápolni. Egyesek még korszerűsítettek is, a Stadion vendéglőt a Bertis felújította, a Mihai Viteazul téren a bárt egy másik bérlő szintén, de vannak minimális komfortú üzleteink is, sajnos.
Rátérünk a kisrészvényesek közismert panaszára: nem kapnak osztalékot, kisemmizve érzik magukat.
— 2001-ben és 2002-ben osztottunk talán utoljára valamennyit. Azóta nem, mert a profit felől a közgyűlés dönt, hogy kiadja-e vagy befekteti.
— 3200 kisrészvényessel közgyűlést tartani is bajosan lehet.
—Valóban. Hatmillió részvényre oszlik a cég vagyona, egyenként tíz bani a névleges értékük. Nem vásárolja senki. Egy kupont 460 részvényre válthatott be egy kisrészvényes, zömüknek ma is ennyije van. Ráadásul érdeklődés sincs részvényeink iránt, azok nem koncentrálódnak. Ennek oka, hogy a vagyon, az ingatlanok sorsa bizonytalan, nem akarom felsorolni, hány áll per alatt. S ezek az igazságszolgáltatás mai tempója mellett még sokáig fognak tartani.