A kirohanásra az önrendelkezés gondolatának ébren tartója, Tőkés László minapi, a partiumi tervek kapcsán kifejtett elképzelése szolgáltatta az alkalmat, s noha az ellenzéki SZDP amolyan rutinszerű megnyilatkozásról van szó, mivel a párt fogalomzavarára is fényt vet, érdemes visszatérni rá.

Az egyik EP-képviselő felháborodása a kontinentális fórumon úgy hangzott (nemigen pályázhat arra, hogy aranyba foglalják): "nem lehet mindenféle hibbant autonómiákat kitalálni, melyek egy és ugyanazon dolgot jelentik: etnikai alapon való szeparatizmust, a magyarság felsőbbrendűségének gondolatára alapozva."
Nos, európai nyilvánosságban az efféle érvek, bár a többségi felsőbbrendűségnek nyilván vannak befolyásos védelmezői, meglehetősen hamisan csengenek. A kontinentális közvéleményben és politikumban ugyanis erősen meggyökerezett az a nézet, hogy a kisebbségi autonómiák pontosan a kisnemzeti közösségek hátrányos helyzetének orvoslására alkalmasak, amiatt van szükség rájuk, mert ellensúlyozni kell egyes, a népcsoportok létszámbeli stb. gyengeségből fakadó, előnytelen pozíciókat. Hogy e célból különféle autonómiák jó szolgálatot tehetnek, azt bizonyítják alkalmazási példái Finnországtól Olaszországig, a FÁK egyes területeitől Skóciáig és viszont. Nem lehet vitás, hogy noha a gondolat még korántsem jutott egyértelmű győzelemre földrészünkön, de pontosan a nyugati típusú demokrácia és annak európai modellje vállalta az úttörő szerepet az autonómiák kikísérletezésében, s a legígéretesebb megoldások is itt születtek, melyekbe nem véletlenül helyezi reményét a kontinens ebben leginkább érdekelt népei között a magyar nemzet is.
Az ellenzéki párt rutinszerű támadásai kiforgatási szándék mellett a fogalomzavar bűnében is elmarasztalhatóak, egy másik SZDP-s politikus ugyanis tudni véli, hogy az ENSZ egy hónapja csak a romániai magyarság kulturális autonómiája mellett foglalt volna állást, és elvetette volna a területi autonómia tervezetét. Mint ismertes, a hazai politikum az előbbivel is adósa még másfél milliós népcsoportunknak, s valóságos egy helyben topogás és merő szócséplés az, amit e tekintetben az utóbbi húsz év számunkra jelentett, de amikor itt megint "etnikai szeparatizmust" hánytorgatnak fel, az érveknek szánt állítások a fogalmi tisztázatlanságon kívül nem árulnak el egyebet, mint a nyers vágyat, mely mindennemű emancipációs törekvés elfojtására irányul. A kulturális autonómia nyilvánvalóan egy nemzetiségi művelődés védelmét szolgálja, ha úgy tetszik, etnikai alapokon áll, a területi viszont egy régióra épül, s mint ilyen, a benne etnikumokként kialakult közösségek egyenjogúságát hivatott szavatolni.