Míg a keleti, délkeleti határokat védték, akkor sem volt fölöttük földesúr. Vir­tusukkal váltották meg a szabadságot. A maguk választotta ispánon kívül más szavának nem engedelmeskedtek. Ma már csak legjobb meggyőződésük — s mert felettébb vallásosak —, Isten szavára hallgatnak. Az erőszakos hatalmakat sorra kijátszották. Isten óvja őket, hogy Mammon hatalmának behódoljanak.
Peregrinus, miként ez a töprengő emberrel gyakorta megesik, arra döbbent, hogy már zegzugos mellékutakon jár. Elkanyarodott a főcsapástól. Szóval, kik is hát a székelyek? — tért vissza a kezdetekhez.
Eredetüket nagyon sokan tudni vélik, csak sajnos, ahányan vannak, annyiféleképpen. Így aztán — gondolta Peregrinus — legjobb lesz, ha őket, magukat hallgatja meg. Elsőül is báró Orbán Balázst, a legnagyobb székelyt, ki vitát kizáróan nemzetségét Attila hun ivadékainak tekinti. Helyneveket hoz tanúnak. Székelyud­var­hely Attila udvarhelyéről kapta nevét, várát testvére, Buda után hívják Budvárnak, s Réka nevű asszonya adta nevét a Rika-erdőnek.
Az eredetvélekedések közül többen is előfordul, hogy a székelység ősfoglaló. László Gyula erdélyi származású őstörténészünk szerint a székelyek már a 7. században megtelepedtek a Kárpát-medencében. Némely őstörténészek pedig egyenesen azt állítják, hogy a székelyeknek sosem is kellett hont foglalni, hiszen örök ideje élnek e tájon. Az így vélekedők a tatárlaki lelet székely rovásjeleire hivatkoznak, s ennek alapján a Krisztus előtti IV. évezredből valószínűsítik a székely ősök erdélyi jelenlétét.
Az a vélt igazság is megdőlni látszik, miszerint a csángómagyarok a Kárpát-medencéből kitelepített népcsoport. Arról viszont már írásos bizonyítékok vannak, hogy Mátyás király korában a határvonal a Moldova felé eső hegyláb vonalán, a Szeret vizéig húzódott. Az a határ, amelyet mi ezerévesnek mondunk, s amely Palánkánál, a Gyimesi-szoroson túl húzódik, a 18. századra rögzült.
Barangolásai során a Gyimesek csodaszép világán át Palánka szomszédságában Peregrinus a Rákóczi-vár romjait is megtekintette, s bár galád dolog meglopni a múltat, máig őriz belőle emlékül egy féltenyérnyi lapos kődarabot. Valahány­szor, ha szemlét tart tárgyi emlékei fölött, a hősiség iránti szorongó vágyakozás s a pusztuló jelen szövetéből való érzéssel mormog maga elé: porból lettünk, s bár voltunk mi hatalmasok is, lám, mivé leszünk.
Várak s várromok egyébként több tucatszám állnak Erdély-szerte, s ebből számos a Szé­kelyföldön.
Hogy kik védték őket, s ki ellen, legtöbbjéről ma már nem tudjuk, hiszen szerepük épp az idő tájt szűnt meg, hogy a székelységre bízták a határőrizetet. Isten, a mi erős várunk, s a letelepedett székely nép, azaz a katonák kiválóan ellátták e feladatot várak nélkül is.
A várnak, ha már nincs ismert történelme, legalább legendája legyen: rejtélyes, titokzatos, mesébe illően valószínű. Olyanszerű, ahogyan Jókai a Bálványos várat megírta. Egy jóhangzású helynév megért egy regényt.
Budvár, Firtos, Rapsonné vára, s még számosan, csodák kis telephelyei, megannyi élő mitológia. S az újabb koriak, mint például Székely­támad, Székelybánja, úgyszintén.
Az öreg várak már nyolcszáz, ezerévesek, ha valamikor védelmi rendszerként szolgáltak is, a székelyek betelepedésével megszűnt ez a szerepük. Ám az is megeshet, hogy eleve magánbirtokok részeiként épültek. A legendák legalábbis így tudják. Furcsa szerzetek lakták őket, varázserejű, bálványimádó népek. Ördöngösök, különös hajlamú lények.
Peregrinusnak semmi oka nem volt kételkedni a mítoszban, hiszen még ma is, például a Bálványos várra menet, ahol tudvalevően a bálványimádók vertek tanyát, haragosan fortyogó mocsárral, kénbűzös barlanggal ,,ékített" úton kellett elhaladnia.
Peregrinust lenyűgözte, amikor tudós elmék könyveiben arról olvasott, hogy a székelység milyen példaadó szervezettségben élt. A 14. század óta álltak önkormányzataik, a székek. Mindenik élén egy katonai vezető, s a székek fölött a Terra Siculorum, ahogyan a latin nyelvű okiratok említik, a Székelyföld ispánja. Ma is eszerint ismerszenek fel, ma is eszerint tagolódnak: Marosszék, Udvarhelyszék, Csíkszék, Há­romszék, Aranyos­szék. Így, székekbe szerveződve éltek Erdélyben a szászok is.
A székek rendszerét máig őrzi az emlékezet, s maguk közt eszerint szólnak, bár a közigazgatási rendszer már régen megváltozott. Ma három megyében él a székelység: Maros, Hargita, Ko­vász­na. Ezek központjai: Marosvásárhely, Csíksze­reda, Sepsiszentgyörgy.
E szeglet föld őrizte meg legtisztábban magyarságát. Itt vannak a magyar nyelvi közösségek példaadó települései. Lám — gondolta Peregrinus —, annak is lett haszna, hogy a közelmúlt főhatalma a hátát mutatta nekik. Nem baj, ők Istennel álltak szemben. Nem volt könnyű az életük, de leleményük, gyors, gyakorlatias észjárásuk megmentette őket. Nem voltak cementgyáraik, kohóik, vasüzemeik, igaz, útjaik is alig voltak, a természet viszont itt megmaradt romlatlannak. Az erdő megteremte a fát, és felnevelte, a medvék s más vadak képében az eleséget, a föld olcsón kínálta a cserépedénynek való agyagot. A kéz ügyességét pedig csak a Fennvaló vitathatja el. Pereg­rinusnak eszébe jutott a székely mondás: ,,Porból lettünk, s fából élünk." A fazekasság művelői e mondás utótagját megváltoztatták: ,,...és agyagból élünk." (...)
Úgy tartják, vette számba Peregrinus, hogy Bukarestet a székelyek építették fel. Volt idő, hogy annyian telepedtek meg a román fővárosban, hogy, félig tréfásan, Bukarestet tartották a legnépesebb magyar településnek. Nehéz soruk volt, de értettek hozzá, miként könnyítsenek rajta. Ebben különösen a fejnek szántak nagy szerepet. Nincs székely család, amelyik ne taníttatná gyermekét, s nincs gyermek, aki ezt szorgalmával ne hálálná meg — elmélkedett a vándor, aztán a lovai közé csapott, gázt adott a motornak, s a Lada útnak eredt, hogy újra lássa — ha már a fejről esett szó, meg a tudásról — a Székelyföld iskolavárosát, Udvarhelyt.
Mátyás emelte városi rangra, mai nevét Bethlen Gábor adta. Hétszáz évvel ezelőtt itt állt Udvard vára. Volt idő, mikor a nagyotmondásban jeleskedők Székely Athénnak nevezték. Volt is ebben némi igazuk, hiszen e fellegvárban székelt e szabadlelkű nép szellemi életének színe-java. Itt pallérozták Orbán Balázsban a lélek láthatatlan erődrendszerét, a hazaszeretetet. Itt jár­ta iskoláit a legnagyobb magyar mesemondó, Benedek Elek. Itt tanított négy éven át Szabó Dezső, miközben maga is épült s készült magyarságból a további küzdelmekre. A nagy ,,fajvédő" itt véste elméjébe Az elsodort falu képét.
Itt oktatták betűt vetni Tamási Áront, Ábel atyját. Itt élt egy ideig Nyirő József, a székely néplélek legértőbb írója, akárcsak Tomcsa Sándor méltatlanul feledett humorista vagy Tompa László költő. És egyáltalában itt, a református, illetve a katolikus gimnáziumban tanult a székely ember gyermeke. (...)
Székelyudvarhely ma mind közül, beleértve az anyaországot is, a legtisztább magyar település. Majd negyvenezer lakosa közül csupán nyolcszáz a más nemzetiségű. Az újabbkori népvándorlás ugyan őket is meglódította, s kissé apadt a lélekszámuk, de távolról sem azon okból s oly mértékben, mint az anyaország népessége.
Ide, Székelyudvarhelyre hozták, remélhetően végső nyughelyére — hisz mondhatni, ötször temették — Orbán Balázst. Az 1890-ben, hatvanegy éves korában elhunyt nagy ember holtában sem nyughatott. Hol a tűz riasztotta, hol a föld csúszott meg alatta, vagy omlott reá. Végül 1932. május 22-én szentelték fel a sírt, vélhetően végső nyughelyén, a jelenlegin, ahol annak idején Nyirő József mondott emlékbeszédet.
A ,,szegény báró" (így nevezték atyafiai, mert még lova sem volt) síremlékéhez az út menti Borvízoldalban környékbeli, gyönyörűséges székely kapuk sora vezet. A síremléken kettős kopjafa, alatta bronz dombormű, amely a ,,legnagyobb székely" vonásait mintázza. Valamikor Székely Pantheont terveztek ide, de a terv csak álom maradt.
Nemrégen a székelyföldi autonómiát követelő városban, hogy még nagyobb nyomatékot adja­nak a jövőt építő múltnak, megépült Székely­udvarhelyen az Emlékezés Parkja. Tizenhárom mestermű, tizenhárom gyönyörű mellszobor azok hatalmas alakjáról, kik a legközelebb állanak a székelymagyar ember szívéhez: Csaba Királyfi, Hunyadi János, Báthory István, II. Rákóczi Ferenc, Bem apó, Nyirő József, Kós Károly, Bethlen István, Wesselényi Miklós, Bethlen Gábor, Fráter György, Szent László király. És végül egy névtelen, akinek a régi Székely Himnuszban még neve volt: a Vándor Székely. Neve is volt, arca is van. A Vándor Székely hazatalál felirat fölött, sokak feltételezése szerint, annak az üldözöttnek a képmása áll, kit a romániai hatalom még ma is, holtában is halálra kerget, a Wass Alberté. Hazatalált.
Honfoglaló körútján most merre induljon? — állt tanácstalanul Peregrinus az egysírú temetőkert első kopjafájának tövében, amely hajdan az Orbán Balázs kapuja volt. Ugyan hová, hisz bármerre is menjen, mindenütt társául szegődik a méltóságosan szép székelyföldi táj. A Nagy-Küküllő mentén keletnek vette hát útját. Fogata átrohant a székely kapukkal gazdagon díszített Fenyéden, hogy végül e tárgyban még gazdagabb Máréfalván állapodjon meg kicsinyke időre, csodát látni. De itt nem csak a kapuk csodálatosak. Ha kirándulni lenne ideje, megérné felbaktatni a Tizenhétfalusi havasokba (ennyi falunak van itt erdeje, legelője). Orbán Balázs elragadónak találta. De ideje kimért, így csupán lentről sóvárog a fenti szépségek felé. Aztán elindul. Elidőz kissé Kápolnásfalu különleges, ereszes fejfájú keresztjeinek temetőkertjében, s már estébe nyúlik, mikor Szent­egyházasfaluba ér. Egy silány kemping odújában szenvedi át az éjszakát egy meleg vizű medence partján, amelynek fenntartója több időt tölt a vendégbecsapás módszereivel, mint fürdője rendbetételével. A hányaveti székely gazda ,,piaci érzékenysége" fölöttébb elkedvetleníti Peregrinust, akinek eddig csak a székely emberről voltak — rájuk nézvést — nagyon hízelgő képzetei, a székely üzletemberrel viszont csak most volt alkalma találkozni. Hát már őket is meg lehet rontani? — szomorodott el Peregrinus, miközben úgy érezte: a pénz lehelete szagosabb, mint a mocsárgáz bűze.