Ezek azonban ma jórészt kihasználatlanul állnak, ismételten bizonyítván, mennyire fonák módon folyt le nálunk a tulajdonváltás. Az 1995-ben Comcereal Rt.-vé alakult állami vállalatot végül csődbe vitte a változás, ennek történetét elevenítjük fel pár volt alkalmazott emlékeinek segítségével.

Erdélyt kiürítették
A cég igazgatója, majd kereskedelmi igazgatója volt a kilencvenes években Szőke György, megérte a privatizációját is, melyet kö­vetően jobbnak látta távozni onnan. Ta­pasztalatai közel három évtizedre terjedő időszak tanulságait összegezik.
— A megyei gabonaforgalmazó a szocializmusban a korabeli úzusnak megfelelően a monopólium elvén épült fel. Mivel foglalkozott a rendszerváltás után, milyen alegységekkel rendelkezett?
— A magyar gabonaipari vállalatoknak felelt meg, leszámítva azt, hogy malmokkal nem bírt. Főtevékenységünk ’90 után abból állt, hogy nem átvettük, mint addig a téeszektől és állami gazdaságoktól, hanem felvásároltuk a gabonát a termelőktől, beszállítottuk azt, minőségi rostálás, szárítás stb. útján javítottuk, majd tároltuk a magtárakban, illetve a függőleges silókban. Az új, hengeres silók mellett régi, négyszögű silókkal is rendelkeztünk, melyek még a magyar világban épültek. A szentgyörgyi alegységünk mellett ide tartoztak az uzoni, a kovásznai, a kézdivásárhelyi, valamint a nagyborosnyói és a baróti magtárak is, a két utóbbit az állami tartalékalap használta. Pontos személyzeti létszámot nem tudok mondani, de emlékszem, amikor a pénzügyi osztályon dolgoztam, kétszáznál valamivel többen voltunk. Közvetlenül a rendszerváltás után még fennállt a központosítás, bukaresti kiutalásra adtuk el az árukészletet, megszabták, melyik szeszgyárnak, malomnak, keményítő-, sör- vagy takarmánygyárnak kell árut eladnunk. Ahogy szabadabb lett a piac, mi kerestük meg az üzlettársakat, újabb sörgyárakkal próbálkoztunk. Egészen addig, míg azok rá nem tértek a nyugatról behozott, jóval olcsóbb sűrítményekre. Emlékszem, a csíki sörgyár igazgatónője miként magyarázta el nekünk, hogy egyetlen cipődoboznyi sűrítmény több bála komlóval ér fel. Ezt hozta a kereskedelem szabadsága, ezt követően sörárpát már mi sem tudtunk vállalni, nem akadt vevő rá. Ma alig termesztenek sörárpát a megyében. A sörgyárakat átvették a multik, s még a nyersanyag jó részét is kintről hozzák.
— Mennyire esett vissza a tevékenységük? A parancsgazdaság megszűnt.
— Visszaesett, és adott pillanatban személyzetcsökkentésre kényszerültünk, de nem ezen múlott a magánosítás menete. Az emberek nagy része ugyanis hozzánk fektette be kuponjait, rokonokat is hoztak, mert bíztak abban, hogy a gabonatermelésre szükség lesz. Próbálkoztunk külföldi partnereket is keresni, ez végül meghiúsult a privatizáció módja miatt. A tárolókapacitásokat persze a korábbi téeszvilág termelésére méretezték — nemegyszer engem is kiküldtek, nézzük meg, mennyit lehet még behozni a termésből, legfeljebb a saját pékségek számára tarthattak meg valamennyit —, valamint az állami tartalékok felhalmozására. Ezek egy részére utóbb már nem volt szükség. De elmondanám még ezzel kapcsolatban, hogy az állami tartalék szomorú sorsra jutott. Kezdték a megyét fokozatosan kiüríteni, a 46 000 tonnányi nagyborosnyói és a 45 000 tonnányi baróti magtárak majdnem tele voltak, de fokozatosan leépültek. Az utóbbiak ismeretében úgy tűnik, politikai irányelvvé emelték, hogy Erdélyből az állami tartalékot a csökkentés rendjén teljesen kisöpörjék.
— Ennek újralétesítése tehát politikai feladata lenne érdekszövetségünknek is.
— Okvetlenül. A baj az, hogy mára annyira leromlottak a kapacitások, hogy nem lenne, hova tenni sem.

A piacgazdaság vizein
A cégnek ’90 után mégis számottevő forgalma maradt, mert a magántermelőknek is némi biztonságot nyújtott a gabona felvásárlásával, illetve minőségének feljavításával, ha azok csak a tárolásra tartottak igényt. ,,Amennyit behozott, rostálás, szárítás után, annyit vissza is kapott, minőségre átszámítva. Az állami gazdaságok persze lassacskán leépültek, annyit termeltek, amennyit muszáj volt, vagy amennyit ki kellett osztaniuk a tulajdonosoknak. A kisebb termelőknek szerintem megérte behozniuk a gabonájukat, mert az áraink nem voltak magasak, s a padláshoz vagy a régi, ún. gabonásokhoz folyamodók közül sokan jöttek vissza vegyszerért, mert megtelt a ház gabonabogárral. Hogy növeljük számukat, szerettünk volna szövetkezni a gazdákkal 1991 és 1993 között: ők megtermelik, mi tároljuk és eladjuk, e tárgyalások azonban megszakadtak. De abban a gazdasági helyzetben lett volna jövőnk."
Csak azt nem tudták: átmeneti a helyzet, gyorsan változik, a multinacionális vállalatok például fel­vásárolták, bezárták vagy külföldi nyersanyaggal táplálták a sörgyárakat. A magánosításra 2000-ben tértek rá, az a következő évben folyt le.

Füstbe ment tervek
— A privatizáció előtt a cég két részre oszlott, maradtunk mi, az rt., és leszakadt belőle a Mezőgazdasági Termékek Országos Ügynök­ségének (Agenţia Naţională a Produselor Ag­ricole) megyei kirendeltsége. Nagyjából ugyan­az lett volna a feladata, mint nekünk, de itt, a megyében nem kaptak raktározási felületet, az irodákon velünk osztoztak, és az állami jövedelemrészt forgatták, a kifizetetlen számlákról gondoskodtak. Nálunk viszont volt munka, volt remény. Hiányzott viszont az összetartás, önös elképzelések miatt nem mertünk közösen fellépni. Milyen elképzeléseink voltak? Komoly, megbízható vevőt, üzlettársat akartunk találni, aki befektet, és foly­tatja, működteti ezt az egészet. Már korábban érdeklődött egy helyi vállalkozó, aki magyarországi partnerre támaszkodva meg is nyerte első menetben a versenytárgyalást. Ki is fizették az előleget, miután megnyerték a licitet. Velük versengett egy predeáli vállalkozó és a brassói Luca cég. Nos, a nyertes végül több száz milliót veszített, mert a magyar partner visszalépett, és a vásár meghiúsult. (Az illető utólag mégis birtokába jutott a ba­róti és a kovásznai alegységnek, de ismételten nem jött be számítása, a magyar partner nem tért vissza hozzá, és azóta eladta mindkettőt. A kovásznait egy ottani vállalkozónak, a ba­rótit pedig talán raktáronként bukaresti és nyugati cégeknek. Barót siralmas állapotba került ma, Kovásznán pedig annyira tönkrement a vasúti pálya, hogy azt már magánember nem tudta volna kijavíttatni. 2001 után rebesgetni kezdték, hogy ún. európai intervenciós alapok számára hasznosíthatók lettek volna a raktárak, de az a terv is füstbe ment, a feltételeket nem volt, aki teljesítse.) Kis idő múlva újraindították a folyamatot, jelentkezett egy miskolci befektetői társaság, de visszalépett. Hogy miért, nem tudom, amikor kimentünk tárgyalni, az igazgató már nem jött velünk. Megjelent ellenben egy angol úriember az Angliában élő, brassói származású román társával, aki érdekelt lett volna a nagyborosnyói egység és a málnási farm megvételében. Málnáson ugyanis a cég megvásárolta korábban a téesz farmját, és ott állattenyésztésbe kezdett, szarvasmarháink, disznóink voltak. Híres kenyerünket, melyért hosszú sorokat álltak a helyiek is, akkor sütöttük az udvaron felállított pékségünkben. Megjegyzem, hogy amit veszítettünk a gabonaforgalomból, azt pótolta e termelési tevékenység. Nos, az angolok az egyik alegység iránt érdeklődtek; ugyanis azok is átestek már a felértékelésen, és külön is el lehetett volna őket adni.

A ,,versenytárgyalás" és győztese
A nagy magánosítás során tehát végül a szentgyörgyi, a borosnyói, kézdivásárhelyi és uzoni egységeket bocsátották versenytárgyalásra, a málnási termelőegységgel együtt.
— Az angol úriembernek megmutattam az ingatlanokat, sikerült is felvillanyoznom azzal, hogy mennyire jó állapotban vannak. Megmagyaráztam neki, anyagilag is jobban jár, ha egy csomagban veszi meg, mint ha darabokban.
— El volt-e adósodva a cég?
— Nem volt adósságunk, de régiek lévén az épületek, így jött ki a számításokból. Borosnyót egyedül különben olyan kétmilliárdért kínálták, az egész cégért viszont talán csak 1,4 milliárdot kértek. Az angol le is tette az iratcsomót, de mint üzletember, természetesen kivárt. Biztosan megvoltak az információi Buka­restből, hogy az első versenytárgyalásra nincs jelentkező. A másodikra sem jelentkezett senki, az árat tovább csökkentették. De felhívott mindenik után, nincs semmi gond, jelentkezik legközelebb. A harmadik licit előtt azonban hirtelen eltűntek az angolok. Felhívtam őket, és az innen kiszármazott társ őszintén elmondta, hogy sajnálják, de Szentgyörgyön az Állami Vagyonalapnál világosan megmondták nekik, fölöslegesen jelentkeznének, mert teljesen esélytelenek. Ezt állította telefonon, lehet, utólag ez igazolódott be. Később még találkoztunk egyszer, bocsánatot kértek, hogy reményt vesztettünk miattuk. Meglett volna az üzleti tervük Borosnyóra és Málnásra, a többit pedig átadták volna nekünk, az alkalmazottaknak, azzal a feltétellel, hogy pénzt nem kérünk, s ők sem tőlünk, a haszonnal gazdálkodhattunk volna belátásunk szerint, fejleszthettünk volna, folytatva a munkát, és idővel meg is vásárolhattuk volna tőlük a többit, ha egy személyzeti magnak sikerül társaságot alapítania. Kár, hogy ez nem sikerült.

"Önkéntes" távozók
— Szűk volt a határidő, tíz nap alatt kellett volna komoly partnert keresnem. Végül sikerült egy másik helyi üzletemberrel megállapodnom, az vállalta a vesszőfutást, amivel a dosszié összeállítása és a belépéshez megkövetelt összeg befizetése járt. Százmilliókról volt szó. Rajta kívül még két, román vidékről származó befektetői társaság jelentkezett, és a hírhedt Erdély Ede. Mint utólag mesélték, a licit keményen folyt, felmentek hétmilliárdra, amikor Erdély elveszítette türelmét, és kijelentette, akármennyit ígérnek, a cég úgyis az övé lesz. Végül állítólag kilencmilliárdot fizetett érte.
Érdekes körülmény, hogy a versenytárgyalást lebonyolító megyei privatizációs ügynökség vezetője, Preduţ lett hamarosan a Com­cereal Rt. teljhatalmú adminisztrátora.
— A szerződés pontjaira emlékszik-e?
— A törvény előírta, hogy az új tulajdonos bizonyos ideig vállalja az üzemeltetést, nem építi le a személyzetet, beruházásokat eszközöl. A szerződést nekünk Erdély nem mutatta meg, viszont amikor megtette, nagy büszkén megrázta előttünk az iratot, és közölte: ki van fizetve, és az enyém! Hivatalos elbocsátásra nem is került sor. Még korábban leültünk a szakszervezettel, és a kollektív szerződésbe belefoglaltuk a kártérítést is. Erdély ezen kifogott, mert a szentgyörgyieket és a borosnyóiakat Kézdivásárhelyre, az ottaniakat a megyeközpontba helyezte, tetszett, nem tetszett, ingázni kényszerültek, őt nem érdekelte. Kez­dődtek a nagy pénzforgatások, világossá vált: nem az volt a cél, hogy a cég rendeltetésének megfelelően működjék, hanem hogy hitelfelvételi lehetőséggel szolgáljon a bankok felé. Én akkor sok kollégával együtt eljöttem.