Főhóhérját, Beriját már a hatalmat rövid úton kézbe vevő Malenkov és Molotov elintézte, hogy a végleges uralmat Sztálin híve és nézeteinek — egyelőre — hű követője vegye át. Hozzá is látott ,,rendbe tenni" a dolgokat, természetesen, a Szovjetunió világuralmi terveinek megfelelően, de belátva éppen e célból némi feszültségoldás szükségszerűségét is.
Ez Magyarországra fokozottabban érvényes volt 1953-ban. Az elkeseredésnek valós okai voltak. A nyilvánvaló gazdasági csőd miatt már 1951-ben újra bevezették a jegyrendszert, a bérből élők reáljövedelme a két év előttihez viszonyítva húsz százalékkal csökkent, az ideológiai terror pedig a pártsajtó kötelező munkakezdés előtti olvasását írta elő. A kegyetlen szorítás már-már népi felkeléssel fenyegetett, amelynek előjelei a spontán sztrájkok voltak. Mindez természetesen nyugtalanította az új szovjet vezetést, s ezért a magyar nép négy legfőbb sanyargatóját, Rákosi Mátyást, Gerő Ernőt, Farkas Mihályt és Révai Józsefet hibáztatta. Egyetlen megoldásnak az látszott, hogy a bolsevik politika évtizedek óta bevált receptje szerint összehívja a Magyar Dolgozók Pártjának Központi Vezetőségét, Rákosit meneszti, s helyette Nagy Imrét teszi meg miniszterelnöknek.
Fellélegezni látszott a magyar közélet. Eltörölték a ,,kuláklistákat", lehetővé tették a kilépést a téeszekből, feloszlatták az internálótáborokat, megkezdődött a koncepciós perek áldozatainak rehabilitálása, láthatóan javult az élelmiszer-ellátás. Rákosi és félreállított hívei azonban nem nyugodtak bele, hogy Nagy Imre népszerűsége nőttön nő, őket pedig a máris fenyegető számonkérés lehetősége kerülgeti. Megkezdődött a két politikus és a két irányzat közti huzavona és aknamunka. Az 1954-ben megalakult Hazafias Népfront a pártonkívüliek bevonását célozta a közéletbe.
A változás élén a magyar, bár kommunista, de ugyanakkor nemzeti elkötelezettségű értelmiségiek, mindenekelőtt az írók álltak. Örkény írja: ,,az író szépítés nélkül írhat... megszűnik illusztrátor lenni." A Molnár Miklós szerkesztette Irodalmi Újság képviseli az új irányzatot, de Háy Gyula, Kónya Lajos, Karinthy Ferenc, Devecseri Gábor, Déry Tibor, az ország legjelentősebb alkotói is műveikkel csatlakoznak Nagy Imre reformpolitikájához.
Mindez azonban már nem csak Rákosiékat dühítette, hanem Moszkva urait is meggondolkoztatta. Rákosi kitartó intrikája 1955. január 8-án arra késztette a SZKP elnökségét, hogy Nagy Imrét ,,jobboldali elhajló"-nak bélyegezzék meg, és mivel nem volt hajlandó ,,önként" önkritikát gyakorolni, a Párt Központi Vezetősége április 14-én megfosztotta minden állami állásától, majd párttagságától is. A miniszterelnök Hegedüs András lett. Rákosi és társai siettek a régi rendet visszaállítani, és megtorolni sérelmeiket. Csakhogy e rövid másfél év alatt Nagy Imre körül erős reformcsoport alakult ki. Neveikkel majd a forradalom napjaiban találkozunk: Haraszti Sándor, Jánosi Ferenc (Nagy Imre veje), Losonczi Géza, Donáth Ferenc, Aczél Tamás, Gímes Miklós, Vásárhelyi Miklós stb. Az irodalmárok közül Aczél Tamás, Déry Tibor, Kende Péter és sokan mások a már érezhető változás előhírnökei. Megszületik 1955 őszén az írók memoranduma, amelyet 60 művész, író hitelesít kézjegyével. A memorandum a kultúrát megnyomorító intézkedésekre, sérelmekre emlékezteti az MDP Központi Ve­ze­tőségét, ám orvoslás helyett dühödt számonkérés következik. Az aláírásukhoz ragaszkodó írókat jobboldali elhajlóknak bélyegezik.
Újabb fordulatot jelent a Szovjetunió Kom­munista Pártjának XX. kongresszusa (1956. február), amelyen Hruscsov ,,leleplezi" Sztá­lin bűneit és a személyi kultuszt általában. Titkossága ellenére is kiszivárog a megdöbbentő beismerés, és máris lehetőséget ad a reformellenzék Rákosi-ellenes megmozdulására. Lemondását követelik, s ennek szükségességét Moszkva is belátja.
A magyar forradalmat óhajtó Petőfi Kör vitafórum és kibontakozást előkészítő értelmiségi klub. Gazdaságról, kultúráról, történelemről, mar­xista filozófiáról és közéletről heves és népes viták zajlanak Tánczos Gábor titkárságának szervezésében. Rákosi még megpróbálja semlegesíteni az egyre veszélyesebbé váló vitafórumot, június 30-án betiltja működését. A nyári poznani tüntetések miatt megriadt moszkvai elbizonytalanodást Rákosi megtorlásra használja ki. Le akar számolni valamennyi ellenfelével (állítólag készült egy 400-as lista). Sietnie kell Moszkvának a már-már kirobbanni akaró társadalmi elégedetlenség megfékezésére. Leváltják újra Rákosit, és balszerencsés módon a szintén gyűlölt Gerő Ernőt teszik helyébe. Azonban ő sem tudja már tovább késleltetni a Rajk-csoport rehabilitálását, és a tömegdemonstrációvá alakult október 6-i temetés már nem csupán a Gerő vezette moszkovita politika bűnösségét mutatja fel, hanem a rendszer végzetes gyengeségét is. Rajk Lászlónak és társainak temetése valójában már a 23-án este fegyveressé váló forradalom és a másnapi szovjet beavatkozás után a szabadságharc közvetlen előzménye.
A diktatúráknak akkor is meg kell bukniuk, ha kegyetlenül elnyomók, akkor is, ha lazítanak a szorításon, mert az ember szabadnak születik, és így is akar meghalni.