El innen! El a külvárosba, Csíksomlyóra, Babba Mária, a Könnyező Madonna színe elé, aki a 16. század eleje óta a megtartó erejű hit oltalmazója ezen a tájon.
Peregrinus számára úgy tűnt, hogy a Csoda­tevő Szűz arcának örökkön változó vonásai most nem sugalltak reménytelenséget. A végső elszámoláskor, ha majd kő kövön nem marad, s e betonlelkületű kor a feledés mulandóságába zuhan, egy pünkösdi búcsún a Megváltó Krisztus lelke fényességének magasába emeli a csillagok ösvényén érkező népét.
A Szűzanya szobrát a kisded Jézussal hársfából faragta egy helybéli mester valamikor az ezerötszázas évek elején, s mert csodatevő ereje már fogantatásakor bizonyságot nyert, az üldöztetések idején az istentelenek elől mindig menekíteni kellett. De a Sugárkévés, Napba öltözött Asszony örökkön visszatalált a Szé­kely Róma szent helyére, hogy fényének ragyogásába emelje övéit.
1567 pünkösd szombatján zarándokoltak ide első ízben a gyergyóiak, hogy egy dicstelen dicsőségért, mikor is a Tolvajos-tetői ütközetben a katolikusok serege legyőzte az unitáriusok küzdőit, hálát adjanak a Madonnának. Azóta minden évben Sarlós Boldogasszony napján, pünkösd szombatjának delén minden magyar szívű, Szentháromság-hívő a kegytemplom főoltárán álló Csodatevő elé járul reménylőn esdve kegyelemért. Az egyetemes magyarság szent zarándokhelye ez, ahol százezrek gyűlnek össze, hogy a Sugárkévés, Napba öltözött Asszony, a Csoda­tevő Mária közbenjárását kérjék: emelje az Úr nemzetünket szentlelke fényének magasába.
Vándorunk a borvízforráshoz baktatott, s onnan a meredekre, hol valaha élt magánemberek adományából, kőből faragott emlékkeresztek szólnak a Dicsőséges szenvedéseiről. Ezek egyikén — még a keresztút elején — egy özvegy által adományozott kövön Jézust magyar csendőrök ütlegelik. Így emlékezett Krisztus szenvedéseire a naiv művész, a székely kőfaragó, s a kő megrendelője, jelezve részint, hogy a jóság és szelídség mindig elnyeri büntetését, másrészt azt, hogy régen sem volt ez másként, miként ma is, a magyar magyarnak farkasa.
A meredélyen, amelynek megmászására csak a bátrak és elszántak, amilyen Peregrinus is, vállalkoznak, tizennégy ilyen kereszt áll, Jézus szenvedéseinek állomáshelyeit jelölve.
A domboldalon felérve ott fogad Somlyó legrégibb és egyik legbecsesebb kegyhelye, amelyet a Szabadító, a Megváltó tiszteletére Salvator kápolnának neveztek el. Peregrinus tudós elméktől úgy értesült, hogy e hajlékot még a nándorfehérvári győzelem emlékére emelték. Búcsújárásuk során a keresztalja népek megtelepednek itt a hegyoldalban, hogy bevárják a napfelkeltét, amelynek sugaraiban, mint csodát, pünkösdkor a testnek igévé válását, magát a Szentlelket pillantják meg. Innen folytatják útjukat az alant levő kegytemplomba, s járulnak a Napba Öltözött csodatevő elé.
A templomból kijövet Peregrinus még megtekinti a szomszédos ferencesrendi kolostor udvarán Kájoni János, a legnagyobb erdélyi énekgyűjtemény lejegyzője, valamikori rendházfőnök mellszobrát, a helyet, ahol a híres Kájoni-nyomda állt, illetve ahol a nevezetes passiójátékokat rendezték, az első iskoladrámákat adták elő. Aztán tovább indul. Az út túloldalán Do­mokos Pál Péter, a csángómagyarok legnagyobb tudósának egész alakos szobra áll. Tőle tudjuk mindazt, amit a moldovai csángókról tudni kell, s érdemes.
Peregrinus nem tartotta sokra a székely városokat. Úgy látta, a székely ember nem illik a városhoz, kilóg belőle, mint ama lóláb a hamis ember szándéka alól. Bizonyára ő sem érzi jól magát benne. A székely ember tágas, levegős terekhez szokott. És valójában ez az istenáldotta táj a Székelyföld. A határtalan vidék, a havasi kaszálók, a Tejút, a göncölszekerek. A Nagymedve az égen s a Hargita erdeinek vadonjában. Minden székely családnak van egy saját története a medvével. Mihez kezdene vele a városban? Éljen csak ott a kereskedő, a hivatalnok, a rendőr.
Vándorunk nem is szívesen járt a városokban, hacsak nem szállás végett, vagy valami nevezetesség kedvéért. Nem mintha tagadta volna, hogy a székelyből is lehet polgárt csinálni, de nem voltak kedvére a muszáj-dolgok.
Annál inkább kedvelte a vidéket. Szeredától délre, csaknem összenőve vele Csíkzsögöd, s benne a legnagyobb, legszebb színvilágú, leghatalmasabb magyar képtár. Itt őrzik Zsögödi Nagy Imre csaknem hatezer alkotását. A mindig átöltözködő szeszélyes természet volt a székely festő türelmes modellje. Ha embert festett, jellemet festett. Az arc hűtlen vonásainál jobban érdekelte viselőjének természete. Volt hozzá képessége meglátni, és tehetsége megrajzolni. Egyszer így szólt az ifjú Peregrinushoz: ,,Aki odahagyja a természetet, hadd hagyja, nem is volt az odavaló!" Egy bölcs, hosszú munkás életet élt le a zsögödi parasztházban, s ezt holtában sem hagyta el. Hamvait műterme külső falába helyezték.
Szeredától északra Madéfalva. Emlékezésre és elmélkedésre, a székelymagyar sors firtatására a legalkalmasabb hely. Jelkép. Jelképe az erőszaknak, és jelképe a szabadságvágynak. A hatalom dölyfének és gyávaságának, a szabadság árának, szétszóratásunknak.
Mária Terézia rendeletének megtagadóit, amely rendelet birodalmi katonákként akarta a szabad székelyeket a határoknál hadba fogni, madéfalvi férfiakat és a tiltakozó háromszékiek küldöttségét 1764. január 7-én éjszaka lemészárolta a birodalmi katonaság. Az öldöklés reggel kilenc óráig tartott, míg az utolsó lélekig ki nem irtották a lakosságot. A veszedelem láttán, s e bestialitástól hőkölve öt környékbeli székely falu népe menekült Moldovába. Ők a bukovinai székelyek. A vértanúk emlékét hatalmas kőoszlop őrzi. A jelkép.
Fennebb Csíkszentdomokos. Itt született a valaha élt erdélyi római katolikus püspökök legnagyobbika, Márton Áron. A hites ember magyarnak is a legkiválóbb volt.
De térjünk meg Szeredától déli irányba — biztatta lovait a garabonciás. Tusnádra hajts! — parancsolta kocsisának. A helyet még gyermekkora idejéből ismerte Peregrinus. Nagy­bátyja volt itt a körzeti orvos. Több-kevesebb időt minden nyáron eltöltött a faluban, illetve a vele szomszédos fürdőhelyen. Az ,,élőgödör" aljában víztükörrel fénylő pöttömnyi fürdővárost körös-körül fenyőrengeteggel ékeskedő, magas hegyek ölelnek át. És valahol fenn, nagyon magasan a Sólyomkő. Egy régi fénykép a völgybe látó sziklatömb szélén ülő kamasz Peregrinust mutatja. Lent a Csukás-tó, s az Olt keskeny vonala. Szép napjai teltek itt utasunknak.
Tudós elmék azt mondják: a katlan szubalpesi klímájú, levegője negatív ionokkal telített, ezért olyan gyógyító itt a pihenés. Erősíti, avagy gyengíti-e ezt a megállapítást, hogy a kamaszt itt, egy Olt-parti tisztás rejtekén avatták férfivá? Vagy hogy a már beavatott pár nap múltán itt érezte meg azt a zavaros indulatot, a félszegségnek azt az örömét, amelyet a lányregények szerzői romlatlan szerelemnek neveznek?
Minden emberi mulandó, állapította meg Peregrinus. Ma már nem írnak lányregényeket, a valamikor elegáns villasorok előbb szakszervezeti beutaltak bérkaszárnyáivá, majd elhagyott szellemhelyeivé váltak. A Csukás-tó előbb mocsárrá változott, majd kiszáradt. Csak amit a természet megjelölt, csak Isten tenyere, amelyen e vidéket tartja-óvja, csak az bizonyult öröknek. A hegyek véghetetlen magasa, a fenyőrengeteg, s mind fölött a kőszikla, a magyarok vadászmadaráról elnevezett kilátó, a Sólyomkő, amelyről a székelyekhez csöppet sem barátságos császári udvar fiatal uralkodója, Ferenc József is körbe jártatta tekintetét, amikor 1852-ben elrendelte a leégett fürdőtelep újjáépítését. Elménk szerint visszakívánnánk az efféle rendeleteket kiadó császárt, de szívből megvetjük Ceauşescut, aki tömegszállássá züllesztette a telepet, s az undortól nincs szavunk a mára, amely a villasorok romjaival kérkedik.
Tusnádfürdőről egy kirándulás röptével ment meglátni a csodát, az 1100 méter magasságban élő két ikertavat, a Szent Annát és a Mohost. Vulkáni kráterek tengerszemei. Az egyik szépvizű, a másik alpesi tőzeglápos. A Szent Anna-tó Európa egyetlen épen maradt vulkáni krátertava. E vidékről visz az út a Torjai Büdös-barlanghoz, s innen egy jókora kapaszkodó a Bálványos-vár.
Peregrinus hajnalban az itt még kamaszkorú Olt locsogására ébredt egy magánház udvarra néző, bérelt szobájában. Csomagolt, s indult. Egy garabonciás lépteivel Kézdivá­sár­helyre.
Ez volt az egyetlen kedvére való székely város. Szerény méltóságú, komoly és halk szavú, gonddal tervezett. Orbán Balázs Háromszék Párizsának nevezte.
A főtéri emeletes házak hatalmas kapui mögül, egy fölöttébb ritka építészeti megoldásként, keskeny utcányi ódon udvarterek, szűk sikátorok nyílnak. Egyetlen büszkén hivalkodó robusztus építménye a reformátusok ezer férőhelyes, hatalmas temploma, amely az erdélyi kálvinisták Isten házai közül talán a legnagyobb.
Ilyen hatalmas csak tetteiben volt a város. Kiváltképp bizonyította ezt az 1848—49-es önvédelmi harcok idején, amelynek székelyföldi gyújtópontja és bátor példaadója Kézdi­vásárhely volt. Gábor Áron városában lélek nem akadt, ki ne vállalt volna részt a hon védelméből. Itt, Túróczi Mózes háza udvarán és az ő segítő szakértelmével öntött Gábor Áron és székelyei erdélyi harangokból hatvannégy ágyút a haza védelmére. Elkelne ma is egynéhány belőlük, hisz az önvédelem ma is időszerű.
Az indulatok féken tartása végett Peregrinus a városi múzeumba látogatott, hogy megtekintse azt az egyedülállóan szép gyűjteményt, amely kétszáz népviseletbe öltöztetett babán mutatja be Erdély valamennyi tájegységének hajdanvolt, s a ládafiában több helyütt még ma is őrzött viseletét.
Némiképp megnyugodva, vándorunk kilépett a térre, hogy mielőtt még elhagyná a várost, főhajtással tisztelegjen a magyar szabadság balladás sorsú hőse, Gábor Áron emléke előtt, az ágyúöntő életnagyságú szobránál.
Peregrinus elmerengett e sorson. Alig élt harmincöt évet, s ebből kedve, hajlama, elhivatottsága szerint csupán néhány hónapot. A legtöbb székely ember batyuja már születésekor temérdek hozománnyal van kitömve. Benne a legjelentősebbek: ezermesteri hajlama, fogékony elméje, sajátos logikája. A csíksomlyói iskolában a berecki nótárius fia, Áron még in­zsellérnek, mérnöknek készült. Nem rajta múlott, hogy nem tanulhatott tovább. Besorozták katonának, s ezt apja igyekezete sem tudta elhárítani. A császári seregben előbb a végeken szolgált, aztán Pestre került a tüzériskolába, majd a bécsi ágyúgyárba, ahol a rézöntés studírozása mellett az ágyúkészítés mesterségét is ,,ellopja". Négyévi szolgálat után küldik obsitba. Erre egy találmánya, az önjáró tüzérségi ágyú szabadalmazásának benyújtása kapcsán kerül sor. Felettesei nem tartják épeszűnek, hát menesztik. Kitanulja az asztalos mesterséget, s járja a világot. Bécs, Grác, Prága, Pozsony, Pest. 1842-ben Imre nevű öccse helyett katonáskodik három évet. Leszerelése után előbb a harangöntő, majd a lakatosmesterséget tanulja ki, s folytatja körútját, ezúttal Erdély városaiban. 1848 nyarán veszi hírét a háromszéki és csíki táborozásoknak, az agyagfalvi népgyűlésnek, amelyen elhatározzák: a nagyszebeni osztrák parancsnokságnak többé nem engedelmeskednek, maguk állítanak fel hadsereget, s ha kell, fegyverrel védelmezik meg függetlenségüket. Ez Kossuth Lajos kérése a székely néphez.
,,Ügyünk szent, mint a szabadság — üzeni Kossuth. Aki velünk tart, elnyeri a história babérkoszorúját."