Az egyedüllét nem magány! — ez Hugó jelmondata. Merthogy — magyarázta nekem minden egyes alkalommal, amikor az utcán találkoztunk — sokan vannak az Ég alatt, akik sziporkáznak a társaság élén, és aranyosak meg szépek, de otthon a magány erős és gonosz ördöge marcangolja szét perceiket.
De vagyok én — magyarázta tovább Hugó a tőle megszokott alázattal és belső meggyőződéssel —, aki, ugye, mindig egyedül vagyok, nincs barátnőm, feleségem, barátaim, kutyám, macskám, tetvem. Élem a mindennapjaimat, fogyasztom a kultúrát, járok templomba, olvasok, sétálok, néha sírok, és egyáltalán nem vagyok magányos. A magány nem társadalmi szerep kérdése, egyszerűen a gonosz győztes háborúja a lélek fölött — folytatta. A magány akkor tör rá az emberekre, amikor egyedül vannak, és szembesülnek lelkük mélységes mocskaival. Egy idő után ez elviselhetetlen. A gyakori takarítás hiánya rothadáshoz, a rothadás halálhoz vezet — ez Hugó másik jelmondata. Töltöttem neki a jobbik borból, és a halálról kérdeztem. Hugó folytatta.
Hideg van, hajnal, megyek az állomás felé az Olt-hídon. Még fel sem ébredtem, de már a jeges rettenet. Nem lépek, alig van súlyom, a vonat sípol, az eget nézem, halványvörös és sötétszürke, nehéz az Isten, újra meg kell futamodni. Akkoriban sokat foglalkoztatott a halál. Halott költőket olvastam, és soraikban felfedezni véltem a korai tragikus halál bélyegét. Megrémített a zene, az emberek tekintete, a park szélén álldogáló taxisok mogorvasága, az egyre több és bátrabb koldus és a feketén hömpölygő víz, ha a hídról szédelegve lenéztem. Szorítani kellett a korlátot, az ablakkeretet, az anyámat. Anyám mindig igazán szeretett.
Sosem akartam megölni magam. Meghalni sem, csak megszűnni, elszivárogni, tudattalanul létezni, mint a páfrány. Olyan különös érzés hallani nap mint nap a baráti társaságomat, ahogy suttogják, hogy elvágta az ereit, bevett egy marék gyógyszert, leugrott, ráivott, kocsival nekiment. Félelmetes és izgató, sötéten szép és mély értelmű azok tekintete, akik elég bátrak bántani magukat, belemélyesztik a konyhakést a húsba, mérget nyelnek, savat, akik hirtelen idegenné lesznek. Nem félnek attól, hogy nem tudják letenni a szert, a cigit. Nem védik meg magukat maguktól, nem rettegnek az életösztöntől, hogy miután elindulnak, a vége előtt feltör mégis valami megmagyarázhatatlan erő, de hiába akarnának visszafordulni, akkor már nem lehet. Az ilyen lányokba szerelmesek a pasik, az ilyen fiúkba a lányok. Isznak, szeretkeznek, idegösszeomlást kapnak. Éjjelente borospoharakat vágnak a falhoz, sodornak, szúrnak, szívnak, és máshol ébrednek hajnalonta.
Ezt mind a magányra fogják. Vagy nem halnak meg, csak betegek lesznek, úgy mennek el. Agydaganat, rák, szétpattanó erek. Fekete karikák a szem alatt, beesett arcon finom bőr, lázas tekintet. Rekedtes hangon mormolnak gyönyörű verseket, improvizálnak szívtépő dalokat, és újra szívnak. Nem értik magukat, és látszólag keresik a megoldást. Pedig az bennük van.
Bartha Loránd
