Vagyis nem. Nem valószínű. De néhány évtizeddel ezelőtt, ha bekerültem volna békés fiatal tüntetők körébe, akár meg is halhattam volna. Igen, tudom, túl sok a ,,ha". És mégis, lehetett volna így is. Végigmenetelünk fegyvertelenül az utcákon, és hirtelen dördülés hallatszik. Célpont nincs. Bele a tömegbe. Váratlanul irányt váltok. Célpont nincs. Neki a golyónak. Kilenc... hat... öt... egy... Majdnem elsüvít mellettem, de nem. Nem. Nem élhetek tovább. Belém fúródik rendületlen hidegségével. Kiradíroz. 16 év eltűnik. A testem feloszlik. A golyó megmarad. Lyukat üt a zászlón is. A történelmen.
Több mint fél évszázad múltán ilyen gondolatok áramlanak bennem. Ilyen emlékek, melyek nem is emlékek. Mégis azoknak érzem őket. Azoknak a gondolatait vélem valósnak, akiket sosem ismerhettem. Akiket sosem érezhettem. Akik kitörtek egy börtönből. És szenvedtek. És megérte. Nekünk is megérte.
A világtörténelem ritka eseménye voltál. Más országok népei tanulnak rólad mint kuriózumról. Mint a bátorság megtestesüléséről. Vakmerő, esztelen, céltudatos és nagyra törő, hű bátorság. Esélytelen bátorság.
A kudarc győzelme. De ,,ha elérhetetlen, szent a cél, az elbukás is ünnepély"...

Ugron Nóri