Tizedesi rangot kaptam. 1944. augusztus 20-án, Szent István napján frontszolgálatra hívtak be. Szeptemberben Kézdivásárhelyről indultunk kocsival, és Marosvécsig jutottunk el, ahol nagy harc volt. Szeptember 18-án a kézdivásárhelyi zászlóalj Görgényüvegcsűr térségében harcolt. Felsőidecsnél és Idecspataknál szenvedtük a legnagyobb vereséget. A Maros vizén túl már ott voltak az oroszok, tőlük a Maros választott el. Az ottani harcokban, visszavonulás közben Szászrégen közelében, Tekén át vonultunk vissza Bethlen és Dés irányába, Monorfalva és Nagysajó felé. Ekkor esett el Schuth Tibor százados, a géppuskás század parancsnoka, aknagránát repesze találta el. Az én parancsnokom Várady Imre százados volt. Október 14-én az oroszok fogságába kerültem, és hadifogságban voltam 1948. október 10-ig. Vasúti kocsikba raktak, lehettünk százan egy-egy vagonban. A vagon aljából kivágtak egy karikát, s azon keresztül végeztük el a fizikai szükségleteinket. Egymás hátán botorkáztunk keresztül. Egyszer megállt velünk a szerelvény, és mondták, hogy kenyeret kapunk. Éhesek voltunk. Én is leszálltam, hogy hozzam a kenyeret a bajtársaimnak. Nem mertem beleharapni a kenyérbe, pedig nagyon éhes voltam. Az egyik társamat az orosz nagyon megverte, tiszta vér volt, mert beleharapott a kenyérbe, és az őr meglátta. Több mint három hétig utaztunk a vagonokban, míg meg nem érkeztünk Magnitogorszkba.
Nem tudom pontosan, hány napig utaztunk, mivel sokat voltunk holtvágányon menet közben. Annyi ételt és vizet adtak, hogy éppen ne haljunk meg. Amikor megérkeztünk, alig tudtunk járni, annyira le voltunk gyengülve. Itthon azt hitték, hogy meghaltam, egyetlen levelem sem érkezett meg Szent­lélekre. A lágerben télen mínusz 40—45 fokos hideg volt. Minden hónapban orvosi vizitet tartottak, az orosz nővérek előtt anyaszült meztelenül kellett megjelennünk. Akkor osztályoztak, megtapogatták a húst a fenekünkön. Elosztottak minket kategóriánként, első-, másod-, harmadosztályúakra, okásokra és disztrófiásokra. Mindig ötösével számoltak, úgy kellett sorakozni. Amíg kétezer embert megszámoltak, tíz százaléka összeesett a nagy hidegtől. Éjszakánként minden századtól öt ember ment ki gödröt ásni. A halottakat közös sírba temették, meztelenül beledobták a gödrökbe. Ez volt a temetés. Egyszer egy nővérkének bizonyára megtetszettem — akkor még fiatal voltam —, és látva, hogy gyenge vagyok, azt mondta, beoszt a németek mellé a konyhára, hogy egy kicsit jöjjek helyre. A konyhán rövid ideig voltam, aztán kivittek munkára. Nagy építkezés volt akkor Magni­togorszkban. Fényképes igazolvánnyal jártunk ki a lágerből a munkahelyünkre. Habár én tizedes voltam, engem az oroszok főhadnagyként könyveltek el. A lágerünknek két parancsnoka volt, egy orosz és egy magyar. Az utóbbi fogoly volt. Egyszer kivittek dolgozni, és ott egy nagy bottal fejbe ütöttem az orosz munkavezetőt. Egy hónap fogdát sóztak rám, nappal dolgoztam, az éjszakákat pedig a cellában töltöttem. Miután leütöttem az oroszt, nagyon haragudtak rám a többiek is, azt mondták, hogy élve nem jövök el a lágerből. Szerencsémre egy orosz százados, aki ismert engem, visszajött szabadságról, és áthelyezett egy másik munkahelyre, nehogy valóban megöljenek. Négy évig gyakran ígérték, hogy indulunk haza, de mindig csak hazugság volt. Időközben bajtársaim közül sokan elhunytak. 1948-ra már nagyon kevesen maradtunk. Végre megérkezett a szabadulás pillanata. 1948 októberében kerültem haza a foksányi elosztólágerből. A szentléleki állomáson sokan vártak, mindenki kérdezte: Gyula, hazajöttél-e? Másnap egymás kezébe adták a kilincset a rokonok, a szomszédok, az ismerősök. Mesélni kellett nekik a fogságról. Most, közel a 87. életévemhez is elevenen él emlékeimben a hadifogságban töltött négy esztendő.

Lejegyezte: Iochom István