Csend és enyészet
A sepsiszentgyörgyi Olt Textilgyár utolsó magyar igazgatója Szén Zoltán mérnök volt, a rendszerváltás ,,ugrasztóján" ő és csapata vezette azt át, s mandátuma alighanem hosszabban elnyúlik, ha még az állami ipar monopóliuma idején nem vetnek szemet a gyári funkciókra már akkor a következő váltásra készülő, maguk számára kedvező helyzetet biztosítani kívánó új csoportok.
A pamutipar élvonalában
— Társadalmilag is fontos létesítmény volt a város Első Székely Szövőgyárként létrejött textilüzeme. Nem győzzük ismételni: családok ezreinek adott kenyeret egy évszázadnál hosszabb ideig. Az ön egész pályája összefonódott a gyár történetének utolsó előtti szakaszával. Ma, bár termel, sem szövödéje, sem fonodája nem működik...
— Átvészelte az első világháborút, át a másodikat, túlélte az impérium- és rendszerváltásokat, 1919-et, 1948-at és túl 1989-et is, de az újramagánosítást nem. Nehéz ezt elfogadni.
— Ön meddig volt igazgatója?
— Tizenhárom éven át, 1982-től 1995-ig. Gyakornokként kezdtem, végigjártam a szamárlétrát egészen a vezérigazgatóságig.
— Amíg ott dolgozott, milyen fejlődésen ment át az üzem, és miből állt termékskálája?
— Minden évben lépett egyet előre. Amikor odakerültem, már 2500 alkalmazott dolgozott, a rendszerváltáskor 3100. Technológiailag a vállalat a szocialista ipar színvonalának megfelelt, sőt, afölött állt. A pamutipar félszáznál több hazai vállalatának élvonalába tartozott, többször volt legelső. Elismert itthon és külföldön egyaránt. Lepedővászonnal kezdtük, utóbb millióféle terméket gyártottunk tiszta gyapotból, majd műszálas keverékekből is. 1969-ben végzett elektromérnökként helyeztek oda Brassóból az energetikai, majd a fejlesztési részlegen dolgoztam kezdetben.
— A 3100 alkalmazott túlnyomó többsége nő volt. A nyolcvanas években újdonsült háromszékiként azt tapasztaltam, a férjek a gépgyárban, egyebütt, a feleségek pedig a szövőgyárban kaptak állást.
— Ez utólag alakult így, az ötvenes-hatvanas években a férj és a feleség is ott dolgozott, sőt, a nagytaták és a gyerekek is, nemegyszer két vagy három nemzedék együtt. Nagyon szorgalmas emberek, mert a textiliparban sok kicsiből áll össze az a teljesítmény, mely már számba vehető.
Emlékjel a málló vakolaton A SZERZŐ FELVÉTELEI
Mégis: egy a harminchoz
— A gépek nem akármilyen iramot diktáltak. Három műszakban folyt a munka.
— Nehéz munka, valóban, a gép sző, a személyzet kiszolgálja. Technológiai beruházást mind a három főrészlegen, a szövödében, a fonodában és a kikészítőben is eszközöltünk.
— A világszínvonalat a szocialista ipar nem érte el, ne tagadjuk.
— Így igaz. Bizonyos fázisokban elérte a csúcsot, de átlagosan nagyon lemaradt. Mondok egy példát: a fonodánkban közel nyolcszáz ember dolgozott, egy ugyanakkora teljesítményű nyugati üzem megfelelő részlegén 1991-ben 30-szor kevesebben. Nyilván más típusú gépekkel. Ez nehezítette meg a privatizálók dolgát, mert a versenyképességet csak teljes technológiaváltással tudták volna biztosítani, az ár és a minőség szempontjából a megkívánt színvonalat is szavatolni.
A volt igazgató tehát úgy látja: egybeesett, egymásra tolódott a magánosítás és a teljes technológiaváltás szükségessége. Ez sok utóbbi fejleményt megmagyaráz. Lássuk azonban, mi történt közvetlenül azelőtt, a kilencvenes évek első felében, a magángazdasági átirányulás kezdő lépéseinek idején.
Nem volt veszteséges
Szén Zoltán azzal kezdi, hogy amikor 1995-ben eljött a gyárból, az előző évet még nyereséggel zárták. Az alacsony béreknek köszönhetően-e? — kérdeztük, mert nyilvánvalóan az lehetett, és ma is az a keleti ipar egyik ütőkártyája.
— A bérek alacsonyak voltak, de a textiliparban általában mindenütt ilyenek, ezeket emelni a technológiaváltás útján lehet. Gondoljon az egy a harminchoz arányra. No de 1995-ben még életképes vállalatnak számított régi gépeivel is a jó szakembergárdának és termékkínálatának köszönhetően. Több lábon állt ugyanis, gyártott az iparnak és a piacnak is. Fő terméke az ágyneművászon volt, és ma is az. A rendszerváltás után, bár átesett mindazon, amin a többi textilgyár, sikerült fennmaradnia, holott 1994-re a korábbi 60—70-ből tíz, ha működött még.
— Összeomlott a keleti piac.
— Nekünk nem keleti, nekünk nyugati piacunk volt addig is. Termelésünk 70 százaléka korábban is Nyugatra ment. Kanadától, az Egyesült Államoktól Ausztráliáig és Nyugat-Európáig volt keletje az árunknak.
— Akkor önök fizették ki a Ceauşescu-rezsim hatalmas adósságait.
— Többek között. Ezt mindenki tudta.
— Ezek szerint nyersanyaggondjaik nem lehettek.
— Dehogynem. Azt meg kellett venni, a gyapotot importálták, árát a piac diktálta. Indiából, Egyiptomból, Kínából, az Egyesült Államokból, a volt Szovjetunióból hozták be, és mind valutában számolták. Korábban a külkereskedelmi vállalatok intézték. Rendszerváltáskor viszont a nagy gondunk az volt, hogy a vállalat forgótőke nélkül maradt. Nem egyedi, általános jelenség volt. Éveken át csak nehezen lehetett valutához jutni, márpedig a nyersanyagért azzal kellett fizetni. Sok fennakadást okozott. Ráadásul 1990-ben a földrengés taccsra tett minket, a fonoda majdnem összedőlt. És azt saját erőből hoztuk rendbe, hogy mentsük a nyolcszáz munkahelyet. Ne feledjük, szociális háló, munkanélküli-segély még nem létezett. Persze, nagy áldozatot hoztak a dolgozók, az alátámasztott csarnokban is termeltek. Az állam, hiába voltunk az övéi, egy árva banit nem adott erre. Megkezdtük a fonodai gépek felújítását, árucserével francia, nem utolsó generációs, de jó gépeket hoztunk be. Igaz, ahogy eljöttem, leállították őket, mert a korszerű berendezések karbantartásához is pénz kell. A szövödében a felszerelések fele már a szocializmusban vetélő nélküli, korszerű gép volt.
— Személyzeti leépítés biztosan történt azért.
— Az megoldódott szinte magától. A kormányhatározat, mely öt évvel hamarabb nyugdíjba engedte az embereket, adott pillanatban nehéz helyzetbe hozott, korábban 55—57 évesen kérhették a nyugdíjazást, akkor a korhatár csökkent. Addig tudtuk, várhatóan hányan távoznak nyugdíjba, és az utánpótlást, iskoláztatást annak függvényében oldottuk meg. Akkor hirtelen kiesett öt év. Fennakadást okozott a nyersanyag- és pénzhiány is. A piaccal korábban csak közvetett kapcsolatban álltunk.
Az orosz puccs árnyéka
A privatizálási próbálkozásokra térve a volt igazgató elmondja, a törvények a kilencvenes évek legelején ekkora volumenű magánosítást nem tettek lehetővé.
— Egy francia puhatolózó végül azért visszakozott, mert azt mondta: ő behozná az új technológiát, de akkor tömeges elbocsátáshoz kell folyamodnia, és azt még ő sem teheti meg, mert ennyi embert szociális védőháló híján nem tehet ki az utcára, nem hagyhat megélhetés nélkül. Egy másikkal a fonodát szerettük volna együtt működtetni közös cég keretében. A tárgyalások eléggé előrehaladottak voltak, amikor visszalépett, mert a Gorbacsov-ellenes kommunista puccs másnapján (1992-ben) meggondolta magát. Ilyesmi bekövetkezhet Romániában is — mondotta —, még nem jött el az ideje, hogy ezt a vállalatot a nyakamba vegyem. Előfordult, hogy tárgyalunk, és hirtelen azt mondja: én inkább építek egy új gyárat, mert itt a kommunizmus szelleme még a falakba is beivódott! Ezekkel korábban kereskedelmi kapcsolatban álltunk, onnan ismertük őket.
Hatalmas falfelület: végleg hátat fordít-e nekünk?
Egykor magyar intézmény
Jellemző a gyárra, amit a volt igazgató mesél: annyira magyarok voltak még mérnöki-irányítói karában is az alkalmazottak — 90 százalékuk — , hogy a vezetőségi gyűléseket is magyarul tarthatták egészen 1995-ig. Ezt követően fordulat következett be, és megindult a középszintű irányítás lecserélése is.
A korábbi fordulatok is érdekeltek. A megyei-városi kommunista pártvezetőség a hetvenes évek végén, a nyolcvanas években külön feladatul kapta a lakosság etnikai fellazításának keresztülvitelét, ebben a textilgyárnak is szerepet szántak.
— A személyzeti felhígulást az alacsony fizetések is befolyásolták. Toboroztunk a székelység körében, szerződést igyekeztünk kötni azokkal, akiknek a szülei is nálunk dolgoztak, akiknek lakásuk itt volt Szentgyörgyön. De a kiesetteket nem lehetett csak onnan pótolni. Nagy érvágást jelentett az autóvillamossági gyár (IAME) és a gépgyár (IMASA) beindulása a hetvenes években, mert akkor sok férfiszakember, villanyszerelő, lakatos, mester pártolt át, ezt belső képzéssel próbáltuk pótolni. Nyomás, persze, létezett, hogy betelepítetteket vegyünk fel, de tudtunk ellensúlyozni is némiképp. Persze, a textiliskolában Romeo Oarză volt az igazgató, elődje pedig Julané.
A versenyvizsga
Aki emlékszik a kilencvenes évek elejének politikai hangulatára, az Iliescu-rezsim, a Nemzeti Megmentési Front kormányzása alatt folyó, szűnni nem akaró nemzeti uszítás légkörére, helyben a prefektusok körüli állandó hercehurcára, a magyar érdekvédelem háttérbe szorítottságára, a késhegyig menő harcra a megyei és intézményi igazgatóságokért, a várható privatizáció előtti helyezkedésekre, annak nem kell magyarázni, milyen erőtérben kellett dolgozniuk a magyar intézményvezetőknek.
— Leváltásom úgy történt, hogy ún. versenyvizsgát írtak ki a menedzsereknek. Megjátszott dolog volt, az én négyfős csapatom fél ponttal alulmaradt a másikkal szemben, melyet Oarză Liviu vezetett. Gyakorlatilag az történt, hogy a mi mutatószámainkat lenyalták, a tizedesvessző után egy kisebb számot írtak, s ezzel nyertek. Gyakorlatilag elárultak. Erről ennyit. Ketten azonnal eljöttünk, én még 1995 januárjában letettem a kulcsot, és azóta nem jártam a gyárban. Jellemző, hogy az ellenfél a gyári ún. mellékgazdaság fellendítését is megígérte, amire pluszpontot kapott. A mellékgazdaság a disznóhizlaldával a nyolcvanas években jött létre, amikor nyomorúságban éltünk, és étkezdénket el kellett látnunk hússal. Piacgazdaságban, amikor a szabad piacon mindent meg lehet venni, azt inkább leépíteni kellett volna. Két évig az új csapat vezetett, majd választások után az új kormány és koalíció idején Dobre Mona került az igazgatói székbe egészen a privatizációig, a mai vezetőség beiktatásáig.
Erről legközelebb.
